A franciák régóta tudnak valamit...

Retrospektív emlékezés egy szép versenyautóra és egy szép tavaszi napra. A zenét sajnos már nem emlékszem kitől szedtem le, mint ahogyan azt sem tudom, hogy megy-e még a 90 éves gép?

Aszfalt a pacsirtára

Kényes téma következik, kis dózisokban.
Imádom a terepjárást. Gyalog is. Nem a hegymászást, amihez valahol az ember testéhez kapcsolódó szöges valami vagy a hegyen beszúrt szöges szintén valami kell, hanem a gyalogosan való kapaszkodást és a végén a zihálós körbenézést, fotózást a magasból.
Imádom a bringás ugyanezt, bevallom felfelé több tolással, vállra vétellel, de a lefelé zuhanás mindent megér. Olyankor nem nézegetek fent, csak pihenek, lazítok és mielőbb rá a gravitációs pályára, aminek a végén sokkal fáradtabb vagyok, mint gyalogmászáskor, egyrészt a kerékpár irányítása, másrészt a koncentráció közbeni adrenalin veszteség miatt. 40-es sebesség körül lejönni, sztroboszkópikus zuhanás egy amatőrnek, plusz kövek, vízmosások jönnek szembe. Amikor apám, aki válogatott kerékpárversenyző volt, megtanított a biciklis alul és túlkormányozott csúszásokra (még ő sem tudta, hogy így kell hívni) az idegrendszerem megtanulta a jeleket feldolgozni a legalsó gerinccsigolya adásából. Később autókkal vészes sebességtartományban csúszkáltam eleget zárt pályán, apám földes útra rajzolt nagy nyolcasaira gondoltam, amiken egyre gyorsabban kellett tekerni. Később helyenként a nyolcas vonalára sarat és falevelet hordott, nehogy egyformán tapadjon mindenütt. Így tanított meg kerékpáron autót vezetni.
És most a poszt erogén zónája következik, imádom az autós terepjárást. Tudom, hogy a terepjárók ellenszenvet váltanak ki az ár- és a félcédula miatt. Ebből csak az egyikre akarok példát említeni. Az internetes fórumokon csak zsírtörpének nevezett Hajdú Péter, a minap a Gábor Áron és a Hűvösvölgyi út kereszteződésénél, úgy állt a lámpánál váró hosszú sor elé az X5-ös BMW-jével, mintha a többiek láthatatlanok lennének. Bevallom, nemcsak ez a bunkóság, az igazi terepjárás sem vált ki nagy szimpátiát, mert tiporjuk a zöldet. Igaz. Kirándulók útjain sosem megyek, magánterületre tévedek néha, el is zavarnak néha, de ahol több kilométernyi távolságra nincs semmi, a tulaj meg szokta engedni a kóborlást. Az egyik ilyen hely Páty és Biatorbágy között adja magát, nyílt terep, jó messze lehet látni, habár nézegetni elég meredek dolog, mert szép lassan, terepfokozatban, minden kapcsolást meggondolva biztos mászni. Ezt a helyet bizniszre is használom, amikor cserélem az autót, a vevőjelöltet ide szoktam felhozni és mutatom meg, hogy mit kap a pénzéért. Tehén és birkapásztorokkal is lehet találkozni itt, egyikük-másikuk visszavár társalogni. Ha valamelyíkötök Buda felett motoros sárkányrepülőt lát, tudnia kell, hogy itt szállnak fel a pátyi dombgerincről. A különbség közöttünk az, hogy hívtak és nem mentem, ezzel szemben hívtam őket autós dombmászásra, ők jöttek. El lehet innen menni a földeken, kukoricáson át egészen Zsámbékig egy magányos óra sem kell hozzá, távolban zúg az országút, itt fent a nyergen meg pacsirta és tücsök zajong. Amikor a Pajeróval felhoztam Samu tacskót, feküdt mellettem és néztük az eget, amíg ő valami rókalyukat nem szagolt ki és át nem ült oda portásnak. Csendes, szélzúgásos, fűhajlító széllökéses, jóillatú vidék ez.
Jövök akkor is erre, majd, ha lakópark épül ide, az aszfaltutak valahol egyszer csak véget érnek.

(Ezt a fotót Borka készítette, aki nem szeret velem vigéckedni a terepen, de lefotózott, ami nem volt egyszerű egy ritkán fényképező valakinek. Az autót nem látta, fogalma sem volt arról, hogy hol bukkan fel a mélyből, csak a terepváltós, "félkettes" alacsony fordulatú morgása adott némi jelzést. A Cherokee felett a távolban, a dombgerincen túl Biatorbágy látszik, a kettő között a völgyben fut az M1-es )

Elgázolták Budakeszit

Ezt szöveget két bejegyzésből idézem vissza, 2006 vége és 2007 eleje az időpont, direkt nem linkelem a címeket, ne kelljen ugrálni a múltba. Időközben kiderült, hogy önkormányzatból kiradírozott tagok megvették a földek nagy részét, átminősítették és eladták. A haszonszorzó 7-10 szeres lehetett. Nem rossz, ugye? A „pampafüvel” elnyomott szőlőültetvényes fotó és a csatornafedeles 2006-ban készült, az elhagyott tanyás ma, a Budakeszi úti 2008 őszén. A tanya tulajdonosa zsebre tehette azt a kis pénzt, amit az átminősítés előtt kapott. Gondolom élvezték a helyet, volt munka a szőlőben, de a tőkesorok végében szórakoztak, beszélgettek, egymás borát itták. Akkor még csak a főváros sárga fénye szennyezte a fekete, csillagos eget és rajzolta ki a János-hegy sziluettjét. A csatornafedeles kép már sejteti, hogy a jó pénzért eladott területen mára megjelent az Aldi, a Tesco, a McDonalds és más üzletek, az égen a csillagok fényét halványítja neon és a xenon. A kis tanya helyén lakóparkok lesznek, pedig a közlekedés reggelente már szinte egyirányú Budapest felé. És a válasz az archív utolsó kérdésre: a kutyák már nincsenek meg.
Budakeszi nyugati határában, Törökbálin és Páty felé, gondozott szőlőültetvények adták a borravalót. A sváb emberek alaposak voltak, kapálták, permetezték, kötözték meg, ami kell, nem értek hozzá, minden esetre a boruk inkább fröccsre termett. Jól elvoltak, voltunk vele, beszélgetős ital volt. Ahogy öregedtek a szőlőtőkék és gazdáik is, egyre több került idegen kézbe, szüretkor árulták is szedd magad akciókat hirdetve az útszéli kartonpapírokon. Most mát több az elhagyott ültetvény, mint a gondozott. Van ahol még a gaz nem nyomta le a szőlőt, a karók teteje még kitartott a Napra néhány fürtöt az idén is, de van olyan vidék, ahol a gaz áthullámzik a korhadó karók felett. Régebben kijöttem ide Samu kutyámmal, hanyatt feküdtem és szemezgettem a fürtöket, Samu meg rókalyukakat szaglászott és kapart veszettül. Az idén pillanatok alatt utakat aszfaltoztak, alatta csatorna és minden szükséges vezeték, alagút, csatorna, ami egy bevásárlóközponthoz kell. Ez a helyzet most a most a svábok szőlőjével. De a gaz sem marad meg sokáig. A gépek már irányba álltak. A megépített utakon lehajtják a csatornafedeleket és betolják helyükre az épületeket.
Az új év első napján visszamentem a tavaly december 14-én naplózott tetthelyre, a Budakeszi határában letarolt szőlőültetvény helyére. Vajon van-e még valami nyoma az embereknek? Egy bekerített, lakatlan földdarabon két kutyát tart valaki láncon, más valaki a lakatra Chappi kutyaeledelt kötözött. Egy csőszkunyhóban ilyenkor senki sincs, pedánsan össze is van pakolva mellette a szegényes holmigyűjtemény, ami esetleg tavasszal jól jöhet. Egy villanyvezetékkel jelképesen bekerített telken rend van, mellette valaki
tönkrezúzta a hasonló rendet, padok összetörve, víztartály letépve hever az állványa tövében. Nyáron jót lehetett zuhanyozni belőle. Egy fa alatti pad még sértetlen, gyanítom, hogy nem a telek gazdája ült utoljára rajta, nem dobta volna a földre a sörösdobozt. A munka nélkül maradt madárijesztőt végképp szét fogja szakítani a hegyekről leszakadó szél. Valaki sövénynek valót nevelt, a szép ágakon a rügyeket becsapta a tavaszias tél, sorban pattannak ki. Máshol a gyom virágzik gyapot terméshez hasonló selymes csomókat. A leendő ipari területtel szemben, a Budaörsi felé vezető út túloldalán még nem vesztettek csatát a gazdák, de már több helyen látják a jövőt, kiszögezték az eladó táblát. A szőlősorokat még jelölik, van aki befesti a póznák csúcsát, van aki sörösdobozokat fűz a feszítő drótra. A következő hónapok megadják a választ: érdemes-e újra kijönni? Én minden esetre meglátogatom a két láncra vert kutyát, vajon rájuk néz-e még valaki?