Mennyit adna érte főnök Bt

Keleti pályaudvaron vásárolt pásztázó elektronmikroszkóp fogyasztóvédelmi ellenőrzése. A termék csomagolása megtévesztő, kezelési utasítás hiányos és éjjellátó berendezésre vonatkozik. A dobozban Fuji 3D Ceiss Károly feliratú fényképezőgép,  2 darab 3D szemüveg és a mellékelt fotó volt. Garanciajegyet és számlát utólag küld a "Mennyit adna érte főnök Bt."

Komparativ vizualizáció az Orion AT 403 televíziónk (1964) fóliával (vörös) kolorizált képernyője és a valóságos naplemente között

A "Képzőművész szeretnék lenni (de nagyon)" sorozatomból. Kattintás szükséges

Makovecz építész bácsi mesél Ráday Mihály operatőr bácsi unokáinak

Szerintem sem fogjátok látni

Itt a vége, fuss el véle...

(Orton utánzat Photoshoppal. Egy éles és egy tök életlen, túlexponált réteg egyesítve, felmelegítve, majd áttéve acdsee-be a színegyensúlyok durva átállítása és kijelölés utáni effektezés)

Most egy kemény képet kaptok, távolmaradás engedélyezve

Temetési szertartás.
Ez a kép címe, de maga a szomorú esemény lényege csak a számítógépen és megfelelő képmódosító szofver használatával mutatja magát. Ezért nem tudom, hogy nem kegyeletsértő-e közreadni a szórásos temetési szertartás lényegi pillanataiból egyet, éppen azt; amin szinte materiális testet ölt a tiszta vízsugárral keveredő por. Ne keress semmiféle formát a térnek abban kis részében, amorf és mozog, gyorsan eltűnik.
Ezt a jelenetet ott nem látjuk, a vízfüggöny takarása és a gondolataink heves áramlása mögött zajlik. És talán jó is, hogy így megy el valaki.

Egyre erősebb az érzés, ahogy írom, nem szabadna megmutatni, de, mint olyan sokszor az életben, a riporter engedi, hogy megmutassam nektek. Egy századmásodperc az életből.
Megosztás

Sukorópimp

A gárdonyi kölcsönző centrumot elborítja a sukoró felől érkező köd
Kínai játéktelefont és télálló magyar gyomot összefogva integetek a túlsó part felé

Könnyűszerkezetes irodába süt a koratavaszi nap a Velencei tó partján

Egy barátról, akitől nem búcsúzom el

Frenkl Róbertről (milyen furcsa nekem így leírni a nevét) ma reggel megemlékeztek  a Klubrádióban, sok helyen olvasok is róla. Elment, én meg csak hallgatok.  Ha lehetőségem volt rá, kerestem a társaságát, sokat beszélgettünk, utoljára megöleltük egymást, jóéjt, szevasz-szevasz. Amióta elvesztettük, csak hallgatok, nem tudom, hogyan lehet egy baráttól elbúcsúzni. Egyáltalán el kell-e? 

Egy tanítványa mesélte most, ebből sok minden kiderül. Nem tudom, hogy az egyetemeken létezik-e még katalógus, amikor ellenőrízték, hogy ki nem ment el az előadásra. Az ő óráin erre sosem volt szükség. Mindíg zsúfolva volt az előadóterem. 
Azok az egyetemisták itt vannak közöttünk, sportolók, civilek, az emberek. Jusson eszünkbe, hogy mit mondott és, miről beszélgetett hallgatóival, barátaival Frenkl Róbert. 

Ez most nem aktuális még

Már a jó kis zivataros nyárra gondoltam most, de kint meg kezdődik a beigért hóesés. Mindegy, ez van, kell még ez az ernyő. Meg gyűjtögető életmódban vagyok a közelmúlt képeiből is. Ezt tavaly június 26-án csináltam még az FX35-ös Panasoniccal. Eltettem fiókba, Blanka és Lili unokák ezzel tanulnak tavasszal fotózni. 3.5 év alatt nem ajánlott, a Lightroom is csak négy év felett.

Összeomlott az aranyhíd

Annyi naplementét (keltét) fényképeztem, hogy már szinte nincs is vele dolgom. Csak nézni, élvezni a színeket, a gyorsaságát, a gyenge fénysugarak és változó fénytörések napkorongtorzítását, hangyaságunkat bemérni a Természethez. Szóval nóromantik helyzetben is rá kell nézni. A mindígnálamvan kisgéppel készült fotót, most már nyugodt lelkiismerettel nyomtam a pszeudó HDR malomba, a Photomatix algoritmusába, utána blurzoommal hoztam ki a sodrából.

Aranyhíd, neked annyi.

Tűzriadó a wellness lakótelepen

Az új Velence Resort Spa wellness szálloda és a Velencei tó nincsenek messze egymástól, mondhatnám egymásban vannak, de úgy pontos, hogy a szálloda gólem van a tóban. Tavaly adták át, az első nyári szezonjuk full volt. Pár napig lennt voltunk Borkával, el tudom képzelni, hogy milyen lehetett, a személyzetet nemrég vehették le a lélegeztetőgépről.
Azon a fotón, ahol egy srác szerencsénen ugrik mólóra a motorosból, a háttérben látszik a főépület, a gigantikus vízesblokk, rengeteg belső és külső, fúvókás és anélküli medencével, kellemes, bárkinek élvezhető vízhőmérséklettel és pokolmeleg gyógymedencével. Öltözők és ami kell förszt klassz, a kilátásról nem is beszélve, bár ez a tavat és a még nyugodt túlpartot dícséri. Építészetileg rendben is van a hely, de folyósó fut ki belőle, oda, ami már nem mondható szerencsés tervezői vonalvezetésnek, ugyanis a folyósó előbb, nem is oly közel, egy négyemeletes, majd egy ötemeletes végül egy hatemeletes, kissé cizellált homlokzatú, lakótelepi tömböt köt össze.
Nem szűkös a park, a lakótelep a tó felé nyit. Szeptember közepén, úgy sejtem, hogy olyan 30 százalékos lötyögés volt a monstrumban. Csak akkor találkoztunk a többiekkel, amikor egy hajnalban tűzriadó volt. Kitérek kicsit.
Hatalmas erejű, kétszólamú sziránázás ébresztett minket, több nyelven, férfi és női hangon, kiabálták a fülünkbe, hogy "tűzriadó", "hagyja el a menekülőúton a szállodát". Megkerestem magam alatt a távkapcsolót az ágyban és megpróbáltam kikapcsolni a plazma tévét a falon (plusz pont az internetezésre is használható cuccért), hátha úgy hagytam az altatót. Az agybaj nem onnan jött. Ekkor kimentem a folyosóra és a francia erkély ajtaját nyitva megnéztem, hogy hány az emelet, a másik oldalon tudtam, hogy négy, a fotózás miatt, mindíg legmagasabbra kérem magunkat. Ott csak kettő és fél volt a tetőig, vagyis három lepedő összekötve. Érdekes, előző éjjel pont azt álmodtam, hogy előbb Borka, azután én ereszkedünk le ilymódon.
Még javában szólt a katonás kiabálás, amikor térdreereszkedve, sikerült kikódolni a páncélszekrényt(a földön, a szekrény aljában volt, mínusz pont), slusszkulcs nélkül csak nem futok el. A folyóson semmi jele a tüznek, a hírtelen vészhelyzetbe csöppenők zavartságával mentünk le szomszédainkkal a lépcsőn. A riasztás és a leérés között úgy 8-10 megengedhetetlen perc telt el. Mármint, ha valódi a tűz. Nem volt az. Amikor a bejelentés (ezt nem az a két izgatott hang tette, ők kussoltak már, hanem a recepcióról terjedt) után visszindultunk, akkor ért utól minket a helyi elemlámpás, kékköpenyes dolgozó, hogy "valahol itt kell lenni a tűznek", mármint a negyediken. Egy család, kisgyerekkel éppen akkor nyitott ajtót és kezdett menekülésbe. A kékköppenyes szaki kiderítette, hogy egy álmatlan valaki (van privacy is, a k.anyját) ágyban dohányzott. Megdícsértük Borkával a jelzőrendszert (plusz), a valaki újra el is alhatott volna, az egyébként dohánymentesnek hirdetett szállodában. Nem dícsértük meg az elemlámpást, az ember megint a rendszer gyenge (baromira lassú) pontja volt (minusz).
Jó a tűzjelzés, de ide nem megyünk többet, lakótelepen eleget éltünk, nem akarunk még vagyonokért is nosztalgiázni. Wellness jó, gólem nem jó, ez a rövid tesztértékelésem. Amilyen jó volt a Körös partján lakni, olyan elhibázott volt ide jönni. Megjegyzem a szálloda monstrumot sem engedtem volna a tópartig gyalogolni.
A Velence Resort Spa éles ellentétben van a part világgal is, különösen a túlpartival, ahol szinte vidékies, kistelepüléses a hangulat. Még, de lehet, hogy kaszinózni fognak a halászok nemsokára. Végigautózva a parton a nagy nyugit fényképeztem, különösen tetszett a horgász Simsonja, a motor is merő rozsda, a leláncolás is az. A horgászcsónak flotta is tartogatott meglepetést, unikum a pecás lelemény, Trabant kombi hátsó ajtó, mint kajüt ajtó. Nagyon patent megoldás, látszott, hogy vett a tulaj egy darab zöld ajtót és azt körbeépítette csónakkal. Láttunk egy sosem vándorló műanyag gólyapárt, biztos, ami biztos térfigyelő kamera nézi őket. A szabadstrandokon kezd a fű kiegyenesedni és a rozsda tovább pereg, minderől ami fémből van, mínusz alu holmik. Fotós közhely , ha valamiből csak egy van, meg az is, ha rengeteg. Lehet, hogy az idei utolsó fürdőzőt láttuk, rendíthetetlenül gyalogolt a túlpart nádas felé. A halász a nyugodt vízen hálót húzott szép lassan, igaz, ő fel volt öltözve, még cigizett is. A szálloda gólemben bugyogott a 35 fokos gyógyvíz, eljött a wellness szezon, odakint meg kezd kialakulni az őszi látvány, majd a téli díszletek jönnek, ami külön hatásfokozó lesz a fúvókákhoz nyomulók érzés szenzorainak.
Nem leszünk közöttük.

Jellasics üzent a mai magyaroknak

Ma 161 éve, hogy egy fiatal katona, Móga János altábornagy, a sukorói református templomban tartott, heves vitájú haditanács döntéséhez tartva magát, megállította és hazafordította Jellasics katonáit. 1848 október 29-e volt. A csata helyszínétől nem messze emlékoszlop áll, érthető, hogy elvitték az ütközetek helyszínéről, mert a küzdés többnyire a dombok közötti völgyekben, a Pest felé vezető utakon, legfeljebb a domboldalakon zajlott. Jöttek a Jellasics katonák a dombok között mélyedésekben és a honvédek, nemzetőrök, önkéntesek, környékbeliek nem tettek mást csak vártak amíg a poziciójukból és a lelkesedésükből származó előnyt ki nem használhatták. Annak ellenére, hogy a templomban még Móga bele-bele csapott kardjával a berendezésbe, zseniális ötletei voltak az alapmotívum (védekezésből támadás) cizellálására. Az emlékoszlopot ott állították fel, ahonnan megejtő kilátás nyílik a tóra, nincs hitelrontás, sőt, nézed a gyönyörű tavat, tájat és a honvédekre gondolsz meg a honra.

Nagyon régen, a hetvenes évek végén voltam itt utoljára. Ilyentájt, szeptemberben bízott meg egyik főnököm --Kácsor László természetfotós és író--hogy nézzek körül a vidéken. Erre az esetre a témája miatt is emlékszem, meg azért is, mert a Trabant csomagtartójában többtrabantnyi értékű új Hasselbled szett volt, az előzőt használtan kaptam, kopottan, kissé lötyögősen is hibátlan volt, de lejárt az ideje. Bementem Sukorón a fiatal paphoz, jól elbeszélgettünk, megmutatott minden vésetet a padokon, úrasztalán a kardnyomot, majd megjött családostól szomszéd falubeli társa (szintén Trabanton) és elbúcsúztunk egymástól. Sukorón, Pákozdon ellőttem vagy négy-öt tekercs rollfilmet, fent az emlékműnél meg egyedül hallgattam a levegő zúgását. Különben csend volt, még a harangszót is másfelé vitte az erős szél. Nem siettem vissza az MTI-be, egyedül voltam, élveztem, hogy kis pont vagyok a tájban és a történelemben.

Pár hete Borkával felmentünk az emlékoszlophoz, amiről éppen állványt bontottak. Állítólag felújították, de találkoztunk valakivel, aki állította, hogy a honvédség napi ünnep után visszahúzzák a gerendákat. Ebben lehetett valami, a márványlapborítás elég hézagosan tapadt az obeliszkhez. A környéket az ácskalapácsolást keményen elnyomó munkagépzaj nyomta le és olyan sürgés-forgás, mint amilyen kiállítás megnyitója előtt szokott lenni egy órával. Csak két asszony nem sietett, álltak egymás mellett a frissen lerakott, de még nem kifugázott úton és úgy néztek körbe, mint akik eltévedtek. Pár perce már láttam őket, egy hatalmas kukát húztak, idegen nem csinál ilyesmit, csak az éjszaka leple alatt. Az asszonyok az emlékmúzeumban dolgoztak, évtizedek alatt több tízezer iskolásnak meséltek a csatáról és a hazaszeretetről. Most idegennek érzik magukat a gépek és a gyorsan emelkedő építmények között. Ennek a két múzeumi dolgozónak ez a hely nem a "Pákozd-Mészeg hegyi tematikus útat" jelenti, ahogy ki van hatalmastáblázva, hanem a pákozdi csatateret. Bent a templomcsendű múzeumban a terepasztal, a csata lefolyását elmesélő lámpákkal és hanggal, a régi tárgyakkal, zászlókkal 1948-at idézi fel, kint pedig a haborús halál lesz köbe zárva, egészen napjainkig, sőt a van hely a jövendő halottak emlékének is. A békefenntartók emlékműve már végleges formájában, fényes cukorsüvegként vagy inkább rakétaként mutat az égre, de a halottak lista vésete még gyarapodhat, vannak még magyarok itt-ott vészes körülmények között. Bárcsak le lehetne zárni ezt a sort is.

Amikor ott jártunk a második világháború hőseit idéző szobor körűl köveztek, sétányoztak és épült egy elég tájidegen emeletes téglavalami is ködobásnyira a társát segítő katonától. Lejjebb az úton a Don-kanyar áldozatinak emlékkápolnája áll.

Az nem vitás, hogy az évtizedekkel előtti szélsűvítése, gondolkodós tájbamerengést már nem fogom itt átélni, ahol több lesz a kö, mint a fű és több, hősökre, halottakra emlékeztető szobor, műalkotás lesz a felkiáltójel obeliszk társaságában, amelyek remélhetőleg iskolásokat és felnőtteket, külföldieket és magyarokat hívnak majd a velencei tavi panorámaparkhoz, amelyet makettfotó sejtet. Ha így lesz nem bánom, csak az elnevezésből radírozzák ki azt a szőrnyű tematikus szót. Mintha Jellasics, horvát bán írta volna.

Utólagos szerkesztés, a poszt után két nappal: a környékbeliek arról beszélnek, hogy a közmű felvitele a dombtetőre, jól jöhet útba eső mai és leeendő telektulajoknak. Arról is esik szó, hogy olyan rangú tisztek (mai él álhonvédek), akiknek civilben is homlokonverőset tisztelegnek, gyakorta heveny mulatozással töltik az időt a múzeum feletti, erre az extra célra szolgáló egységben. Sebaj gondoltam én, nem lakik arra senki és biztosan a saját tárcájukba nyúlnak, hogy fizessenen a korcsmárosnak. Ezt kétlik informátoraim.

Kínai telefon III.

A kínai telefon (játék) a Sanhe Electrical (China) szivattyúi által mozgatott wellnes vízű uszoda partján egy kínai notebookból (Lenovo) nézi a gyönyörű, csendes, magyar tóparti tájat este. A másik oldalon nemsokára kaszinóváros lesz, kínai technikai osztja majd a szerencsét.

Kínai telefon II.

A kínai telefon (játék) Gárdonyban találkozott a cseh licensz alapján, Németországban gyártott és Magyarországon árúsított (19 900 Ft/db) rétegművészet populáris egyedeivel. A kínai mobiltelefon örömmel fedezte fel, hogy a kerti törpe irányzatot merész, szexuális tartalmú és recesszióra aktualizált művek kezdik vérfrissíteni.

Kínai telefon I.

Kínai mobiltelefon (játék) 100 éves magyar almafán (jonatán).

Jövőre más arcot kérek

Évek óta megnézzük az Arc kiállítást az Ötvenhatosok terén, de az idén nem okozott... nem is örömet nem, hanem gondolatokat nem hozott. Ötletsivárság és kivitelsivárság volt most a minden évben agyszikráztató, fenékberúgó kiállítás. De....
Van az idén egy olyan ötletük, ami kivisz a térről, vehetsz vagy letölthetsz innen egy Restart kordondarabot és oda teheted, amit másként szeretnél látni. Igazi gesztipéteres vagy társaságbeli ötlet. Csináljátok meg a magatokét, jobb lesz, mint az Arc kiállítás.
Ha már ott voltunk Borkával, körülnéztünk és befotóztam a kínai agyaghadsereg kiállításra, nem érdekelt. Viszont már régen le akartam fotózni az 56-osok emlékművét, aminek avatását a gój motorosok pofátlanbunkó motortúráztatása, kipuffógó zaja alázta meg. ( Volt egy barátom, aki miatt személyes támadásnak vettem a sunyi motorosok viselkedését. ) Szóval a betervezett rozsdásodás miatt, eleve változásnak kitett acéldarabok a mai fényben szépen hasítottak, érdemes volt azt az alapelvemet, hogy 100-szor inkább fénnyel szembe, mint 1x fénynek háttal, ezúttal félretenni. A napfényt is kettészelte a szoborpenge. Ezért megérte kimenni. Ja, és szeretem az ultrakompakt Panát.
Szóval Restart az Arc kiállításra.

A szilvalekvártól az olimpiai ezüstéremig

Erzsitől és Gyurkától minden kitelik. A feleség amatőr képzöművészként a megdöbbentésre kiképzett agytekervényekkel bír, a férj kreatív párezermester. Híres sportolók mindketten, ismertek lennének szakmán kívül is, ha az evezés, mint sport, nem lenne médiaszáműzött. Gyurka olimpiai ezüstérmes, Erzsi háromszoros EB bronzos. Nem tudom erről a szintről hogy leszek képes a szilvabefőzés magasságáig eljutni, lengő kötéllétrát feszitve csak annyit mondhatok, hogy büszke vagyok rájuk és barátságukra is. Erzsi műveit már fotóztam, Gyurka evezése még hátra van, közel a hetvenhez hetente többször vízre száll. A riporteri vénám érzi a lehetőséget, csak a jó anyaghoz ne kellene a hajnal 5 órai buszon kezdeni a fotózást. Ennyit kell tudnotok a mai szilvás műsor előtt.

A boszorkánykonyhában, ahogy Erzsi nevezi, van egy legalább három méter magas, háromlábú állvány, a lábak találkozásától lánc lóg, amire egy nem tudom hány literes rézüst van applikálva. Az üst alatt, valamilyen indiánfondorlattal készül a tűz, oly módon, hogy egy hosszú gerenda vége nyúlik alá és ez a fatörzs vég izzik, lángol, mint egy megszívott kubai szivarvég. A "szivar" előretolása kohász tudást és hőállóságot igényel. Az üstben szilva rotyog, Gyurka kever. Hogy mivel és hogyan az szabadalmi védettséget érdemelne. Magát a kontaktust az erő és lekvár között egy hagyományos fakanál teremti meg, de a biztonságilag szükséges távolságtartást és az erő továbbítását egy házilag készített egység végzi. Gyurka a kezében egy magasugró léc (olimpia) darabját tartja, amelyet a fakanálig vezetett, egymással párhuzamos eszköz követ. Ennek a kinetikusan mozgó házi darabnak a mobil szobrok bienalléján lenne a helye két szilvaszezon között és akkor legalább Gyurka is felléphetne az artparnasszusba. Egy adag keverése öt órát vesz igénybe, Gyurka most azt tervezi, hogy kottaállvány szerűségen könyvet tesz maga elé. Hogy segítsem, kitaláltam, hogy a szilvakinematikai tárgyat fel kellene függeszteni az üstlógató láncra, akkor csak előre-hátra kellen mozgatnia a fakanálhoz vezető morganatikus szerkezetet. Az egyik fotón a bonyolult látványt beírásokkal segítem megérteni nektek, a képen vendégként Blanka unokám látható, aki kezdetben még idegenkedett a szerkezettől, ez nem is változott meg. Hogy visszatérjek az evezéshez. Gyurka a mozgás ritmusában és a kitartásban rokonvonást talált a szilvafőzés és imádott sportja között.

Igaza van, egyik sem lekvárnak való.