Tűzriadó a wellness lakótelepen

Az új Velence Resort Spa wellness szálloda és a Velencei tó nincsenek messze egymástól, mondhatnám egymásban vannak, de úgy pontos, hogy a szálloda gólem van a tóban. Tavaly adták át, az első nyári szezonjuk full volt. Pár napig lennt voltunk Borkával, el tudom képzelni, hogy milyen lehetett, a személyzetet nemrég vehették le a lélegeztetőgépről.
Azon a fotón, ahol egy srác szerencsénen ugrik mólóra a motorosból, a háttérben látszik a főépület, a gigantikus vízesblokk, rengeteg belső és külső, fúvókás és anélküli medencével, kellemes, bárkinek élvezhető vízhőmérséklettel és pokolmeleg gyógymedencével. Öltözők és ami kell förszt klassz, a kilátásról nem is beszélve, bár ez a tavat és a még nyugodt túlpartot dícséri. Építészetileg rendben is van a hely, de folyósó fut ki belőle, oda, ami már nem mondható szerencsés tervezői vonalvezetésnek, ugyanis a folyósó előbb, nem is oly közel, egy négyemeletes, majd egy ötemeletes végül egy hatemeletes, kissé cizellált homlokzatú, lakótelepi tömböt köt össze.
Nem szűkös a park, a lakótelep a tó felé nyit. Szeptember közepén, úgy sejtem, hogy olyan 30 százalékos lötyögés volt a monstrumban. Csak akkor találkoztunk a többiekkel, amikor egy hajnalban tűzriadó volt. Kitérek kicsit.
Hatalmas erejű, kétszólamú sziránázás ébresztett minket, több nyelven, férfi és női hangon, kiabálták a fülünkbe, hogy "tűzriadó", "hagyja el a menekülőúton a szállodát". Megkerestem magam alatt a távkapcsolót az ágyban és megpróbáltam kikapcsolni a plazma tévét a falon (plusz pont az internetezésre is használható cuccért), hátha úgy hagytam az altatót. Az agybaj nem onnan jött. Ekkor kimentem a folyosóra és a francia erkély ajtaját nyitva megnéztem, hogy hány az emelet, a másik oldalon tudtam, hogy négy, a fotózás miatt, mindíg legmagasabbra kérem magunkat. Ott csak kettő és fél volt a tetőig, vagyis három lepedő összekötve. Érdekes, előző éjjel pont azt álmodtam, hogy előbb Borka, azután én ereszkedünk le ilymódon.
Még javában szólt a katonás kiabálás, amikor térdreereszkedve, sikerült kikódolni a páncélszekrényt(a földön, a szekrény aljában volt, mínusz pont), slusszkulcs nélkül csak nem futok el. A folyóson semmi jele a tüznek, a hírtelen vészhelyzetbe csöppenők zavartságával mentünk le szomszédainkkal a lépcsőn. A riasztás és a leérés között úgy 8-10 megengedhetetlen perc telt el. Mármint, ha valódi a tűz. Nem volt az. Amikor a bejelentés (ezt nem az a két izgatott hang tette, ők kussoltak már, hanem a recepcióról terjedt) után visszindultunk, akkor ért utól minket a helyi elemlámpás, kékköpenyes dolgozó, hogy "valahol itt kell lenni a tűznek", mármint a negyediken. Egy család, kisgyerekkel éppen akkor nyitott ajtót és kezdett menekülésbe. A kékköppenyes szaki kiderítette, hogy egy álmatlan valaki (van privacy is, a k.anyját) ágyban dohányzott. Megdícsértük Borkával a jelzőrendszert (plusz), a valaki újra el is alhatott volna, az egyébként dohánymentesnek hirdetett szállodában. Nem dícsértük meg az elemlámpást, az ember megint a rendszer gyenge (baromira lassú) pontja volt (minusz).
Jó a tűzjelzés, de ide nem megyünk többet, lakótelepen eleget éltünk, nem akarunk még vagyonokért is nosztalgiázni. Wellness jó, gólem nem jó, ez a rövid tesztértékelésem. Amilyen jó volt a Körös partján lakni, olyan elhibázott volt ide jönni. Megjegyzem a szálloda monstrumot sem engedtem volna a tópartig gyalogolni.
A Velence Resort Spa éles ellentétben van a part világgal is, különösen a túlpartival, ahol szinte vidékies, kistelepüléses a hangulat. Még, de lehet, hogy kaszinózni fognak a halászok nemsokára. Végigautózva a parton a nagy nyugit fényképeztem, különösen tetszett a horgász Simsonja, a motor is merő rozsda, a leláncolás is az. A horgászcsónak flotta is tartogatott meglepetést, unikum a pecás lelemény, Trabant kombi hátsó ajtó, mint kajüt ajtó. Nagyon patent megoldás, látszott, hogy vett a tulaj egy darab zöld ajtót és azt körbeépítette csónakkal. Láttunk egy sosem vándorló műanyag gólyapárt, biztos, ami biztos térfigyelő kamera nézi őket. A szabadstrandokon kezd a fű kiegyenesedni és a rozsda tovább pereg, minderől ami fémből van, mínusz alu holmik. Fotós közhely , ha valamiből csak egy van, meg az is, ha rengeteg. Lehet, hogy az idei utolsó fürdőzőt láttuk, rendíthetetlenül gyalogolt a túlpart nádas felé. A halász a nyugodt vízen hálót húzott szép lassan, igaz, ő fel volt öltözve, még cigizett is. A szálloda gólemben bugyogott a 35 fokos gyógyvíz, eljött a wellness szezon, odakint meg kezd kialakulni az őszi látvány, majd a téli díszletek jönnek, ami külön hatásfokozó lesz a fúvókákhoz nyomulók érzés szenzorainak.
Nem leszünk közöttük.

Jellasics üzent a mai magyaroknak

Ma 161 éve, hogy egy fiatal katona, Móga János altábornagy, a sukorói református templomban tartott, heves vitájú haditanács döntéséhez tartva magát, megállította és hazafordította Jellasics katonáit. 1848 október 29-e volt. A csata helyszínétől nem messze emlékoszlop áll, érthető, hogy elvitték az ütközetek helyszínéről, mert a küzdés többnyire a dombok közötti völgyekben, a Pest felé vezető utakon, legfeljebb a domboldalakon zajlott. Jöttek a Jellasics katonák a dombok között mélyedésekben és a honvédek, nemzetőrök, önkéntesek, környékbeliek nem tettek mást csak vártak amíg a poziciójukból és a lelkesedésükből származó előnyt ki nem használhatták. Annak ellenére, hogy a templomban még Móga bele-bele csapott kardjával a berendezésbe, zseniális ötletei voltak az alapmotívum (védekezésből támadás) cizellálására. Az emlékoszlopot ott állították fel, ahonnan megejtő kilátás nyílik a tóra, nincs hitelrontás, sőt, nézed a gyönyörű tavat, tájat és a honvédekre gondolsz meg a honra.

Nagyon régen, a hetvenes évek végén voltam itt utoljára. Ilyentájt, szeptemberben bízott meg egyik főnököm --Kácsor László természetfotós és író--hogy nézzek körül a vidéken. Erre az esetre a témája miatt is emlékszem, meg azért is, mert a Trabant csomagtartójában többtrabantnyi értékű új Hasselbled szett volt, az előzőt használtan kaptam, kopottan, kissé lötyögősen is hibátlan volt, de lejárt az ideje. Bementem Sukorón a fiatal paphoz, jól elbeszélgettünk, megmutatott minden vésetet a padokon, úrasztalán a kardnyomot, majd megjött családostól szomszéd falubeli társa (szintén Trabanton) és elbúcsúztunk egymástól. Sukorón, Pákozdon ellőttem vagy négy-öt tekercs rollfilmet, fent az emlékműnél meg egyedül hallgattam a levegő zúgását. Különben csend volt, még a harangszót is másfelé vitte az erős szél. Nem siettem vissza az MTI-be, egyedül voltam, élveztem, hogy kis pont vagyok a tájban és a történelemben.

Pár hete Borkával felmentünk az emlékoszlophoz, amiről éppen állványt bontottak. Állítólag felújították, de találkoztunk valakivel, aki állította, hogy a honvédség napi ünnep után visszahúzzák a gerendákat. Ebben lehetett valami, a márványlapborítás elég hézagosan tapadt az obeliszkhez. A környéket az ácskalapácsolást keményen elnyomó munkagépzaj nyomta le és olyan sürgés-forgás, mint amilyen kiállítás megnyitója előtt szokott lenni egy órával. Csak két asszony nem sietett, álltak egymás mellett a frissen lerakott, de még nem kifugázott úton és úgy néztek körbe, mint akik eltévedtek. Pár perce már láttam őket, egy hatalmas kukát húztak, idegen nem csinál ilyesmit, csak az éjszaka leple alatt. Az asszonyok az emlékmúzeumban dolgoztak, évtizedek alatt több tízezer iskolásnak meséltek a csatáról és a hazaszeretetről. Most idegennek érzik magukat a gépek és a gyorsan emelkedő építmények között. Ennek a két múzeumi dolgozónak ez a hely nem a "Pákozd-Mészeg hegyi tematikus útat" jelenti, ahogy ki van hatalmastáblázva, hanem a pákozdi csatateret. Bent a templomcsendű múzeumban a terepasztal, a csata lefolyását elmesélő lámpákkal és hanggal, a régi tárgyakkal, zászlókkal 1948-at idézi fel, kint pedig a haborús halál lesz köbe zárva, egészen napjainkig, sőt a van hely a jövendő halottak emlékének is. A békefenntartók emlékműve már végleges formájában, fényes cukorsüvegként vagy inkább rakétaként mutat az égre, de a halottak lista vésete még gyarapodhat, vannak még magyarok itt-ott vészes körülmények között. Bárcsak le lehetne zárni ezt a sort is.

Amikor ott jártunk a második világháború hőseit idéző szobor körűl köveztek, sétányoztak és épült egy elég tájidegen emeletes téglavalami is ködobásnyira a társát segítő katonától. Lejjebb az úton a Don-kanyar áldozatinak emlékkápolnája áll.

Az nem vitás, hogy az évtizedekkel előtti szélsűvítése, gondolkodós tájbamerengést már nem fogom itt átélni, ahol több lesz a kö, mint a fű és több, hősökre, halottakra emlékeztető szobor, műalkotás lesz a felkiáltójel obeliszk társaságában, amelyek remélhetőleg iskolásokat és felnőtteket, külföldieket és magyarokat hívnak majd a velencei tavi panorámaparkhoz, amelyet makettfotó sejtet. Ha így lesz nem bánom, csak az elnevezésből radírozzák ki azt a szőrnyű tematikus szót. Mintha Jellasics, horvát bán írta volna.

Utólagos szerkesztés, a poszt után két nappal: a környékbeliek arról beszélnek, hogy a közmű felvitele a dombtetőre, jól jöhet útba eső mai és leeendő telektulajoknak. Arról is esik szó, hogy olyan rangú tisztek (mai él álhonvédek), akiknek civilben is homlokonverőset tisztelegnek, gyakorta heveny mulatozással töltik az időt a múzeum feletti, erre az extra célra szolgáló egységben. Sebaj gondoltam én, nem lakik arra senki és biztosan a saját tárcájukba nyúlnak, hogy fizessenen a korcsmárosnak. Ezt kétlik informátoraim.