TEREPSZEMLE: 2006. jan. 1.

A képen barátaim kutyája Bobi nézegeti a könyvet, valójában egy kis símogatásra várt akkor is. Amikor elöszőr benyújtottam kézfejemet a kerítésen át, ugatása boldog vendégszeretetté vált. Érezte, hogy nem kell megvédenie a háziakat. .
Csobánkán sokan ismerték és sajnos legtöbben félreismerték. Komondornak nézték és ezért féltek tőle, főleg, amikor természete utcai őrjáratra hajtotta. Ez gyakorta megesett, kíváncsiísága naponta az utcára vitte, tudni szerette volna, hogy ki és milyen szándékkal járkált az újonnan épített házsorok rajzolta gödrös, saras utcába. Került-e új szuka a beköltözőkkel a környékre vajon és lehet-e velük kergetözni egy kicsit? Bobinak nyughatatlan természet volt, de senkit sem bántott, senkit nem hajkurászott, egyszerűen az ő módján szeretett volna bekapcsolódni az állati és emberi közéletbe. Bobitól azok féltek, akik a hamis vidéki kutyákról hallottak vagy találkoztak már velük. És nem voltak jó kutyaismerők. Bobi odaközeledett az emberekhez az utcán és ment mellettük boldogan, várta, hogy megszólítsák, időt pazaroljanak rá. A hamis kutya viselkedése egészen más, szorongó és bűntudattal zavart, látszik azonnal alattomos butaságuk. Bobit a gyerekek gyakran mogdobálták, a felnöttek eldobbantották, de ő sohasem támadt senkire. Barátaim egyszer láncra kötötték, kényszerűségből. Nem akarták, hogy a kutya új haragosokat szerezzen magának és gazdáinak. Volt valaki, aki éppen azt az alkalmat használta ki bosszúvágyának kiélésére.
Aki élt vidéken tudja, hogy a vidéki kutya gyakran találkozik az emberi agy ferdűlt tekervényeiben született gondolatokkal, kődobálással, botozással, hurkozással, akasztással. A vidéki kutyának tulajdonképpen nincs igazi értéke, elpusztul, úgyis hamar újra tele van az alom. Barátaim a városból, a Batthyányi térről költöztek Csobánkára, és sosem éltek vidéken.
Valaki úgy érezte, hogy a nagy fehér kutyától elég sokszor félt már, ezér behajított egy petárdát a kutyaól elé. Pontos dobás volt és hangos, kínai gyártmány.
A kutyák hallása húszszor érzékenyebb, mint az emberé. És bizonyos frekvenciáknál még erősebb. Viharban legszívesebben bedugnák a fülüket, kukásedény ledobása ugyanaz, tűzíjáték, petárda már kibírhatatlan fájdalom. Nem számít akkor a gazda szeretete, egy kutyaól és eledeles tál közelsége, ilyenkor el kell rohanni, kerítést kell átugorni, megkezdeni a nagy öngyilkos ámokfutást. Az idei szilveszter után számtalan elmenekült kutyát láttam Budakeszin rohanni. Hiába menekültek ki tudja honnan, mindenhol tombolt az ősemberi, primitív hangzavar. Hány kutyát láttam az autópálya mellett a biztos halál oldalán rohanni és hányat elgázolva, a korlát aljába hullva feküdni? Nem lehet összeszámolni. Bobi csak egyetlen petárdát kapott.
Amikor barátaim hazaértek nem hallották szokásos, boldog vonyítását. A komondorszerű, gyönyörő és okos kutyájuk a nyakörvnél fogva, a megfeszülő láncon lógva, a fejével betört pinceablakon átesve, a félelemtől elszabadított reflexugrás lendületerejével, felakasztva lógott a pincében. A petárdából is csak a halványzöld henger maradt ott.