Csigafúró az almafán

Ezt a fotót ma csináltam, mindennek története van a keretben. Röviden.
Az almafa, aminek a mohás négyágtalálkozásához raktam a Hasselbled lencsetokot, több, mint nyolcvanéves. Nagyjából, annyi, vagy alig kevesebb, mint amennyi apám lenne. Akié a szemüveg volt. És a fúrók is az övéi voltak, azokat a műhelyéből örököltem.  A tokot nem kérték vissza, amikor a hírügynökségnél Nikonra cseréltem a Hasselbladot, úgyis  mentek volna a kukába. Most a lakatos műhely apróságait tartom bennük, meg Andris unokám csigaházait. Nincs még két éves, gyakorlatilag félelem nélkül kapja fel a lakott és lakatlan házakat, utóbbiakat eltesszük, előzőek mennek vissza a kertbe. Ahogy lenni szokott, Apámtól sok mindent tanultam a műhelyben, nem tudom, hogy Andrist fogja-e érdekelni, vagy kell-e neki tudni, hogy miért alattomos egy sarokköszörű? Ha nem, nem erőltetem, de fotózni, videózni hamar megtanul majd testvérével, unokanővérével együtt. Szigorúan csak a hol nyomd meg és a mikor élesig, legfeljebb a expokorrekcióig jutunk el iskoláskorukig, a többit rájuk kell bízni, lesz saját gépük. Minden korosztály fejében más van, mást vesz észre, kíváncsian is várom, hogy láthassam, hogy Ők miként  látnak. Aranymetszés és társai? Nem kellenek még, ne a korlátokkal kezdjük. Majd talán akkor, ha megértik, hogy milyen érzés volt, amikor kezembe adták Apám szemüvegét. Akkor már tudják majd, hogy mit kell a korlátokkal csinálni.

Farrah Fawcett legyőzi Marilyn Monroe-t

Ma kaptam meg az American Photo szeptember/októberi számát, benne a világ egyik leghíresebb poszterfotójának történetével. Bárcsak ne lett volna benne, ugyanis az aktualitást az adja, hogy a fotón a nemrég rákban meghalt Farrah Fawcett látható. A képet Bruce McBroom, 1976-ban éppen filmgyári standfotós készítette, az akkor még senkiből valakivé válni akaró texasi, de férjével Los Angelesben élő 29 éves lányról. Az ügynökség már két fotóst is küldött a Farrah-hoz, de a képek szemétkosárba kerültek. A kiadó hívta fel Bruce McBroomot azzal, hogy a színésznő őt akarja. Bruce ismert volt Zappa, Beatles, a The Doors és más együttesek fotózása miatt, ő ment harmadiknak. Meglepetésére Farrah egyáltalán nem tűnt a képeldobásból ítélhetően hisztérikának, ahogy Bruce emlékezik kedves, kislányos és ártatlan volt. Bikinis képet kért a kiadó, de a lánynak nem volt bikinije, pedig vehetett vagy elővehetett volna egyet, másoktól is tudhatta az igényt. Ragaszkodott az egyrészeshez, ami vörös volt és nem volt melltartó betétje. Ennek és a lány hibátlan alakjának, gyönyörű arcának, meg a frizurájának együtt volt szerepe, a kép ikonná válásában, az amerikai Vénust testesítette meg. A fotós ma megjegyzi, hogy ő csak egy takarót tett az ügyhöz, amit a kocsijából vett elő és rakta Farrah háta mögé. Egy 1973-as Nikon F-et használt az 50-es alap optikával, nem vitt vakut, a természetes világítást a kaliforniai nap és egy fehér derítőlap adta. A filmje Kodachrome 25-ös volt. Fawcett-nek nem volt sminkese, fodrásza, sztájlisztja, a haját maga fésülte az ismert sörényes változatra és a make upot is maga vitte fel csinos arcára. Több színű egyrészesben állt, futott, bringázott (ki volt támasztva) Farrah, de amikor felvette a pirosat és leült az ajtóba, pár kép után Bruce érezte, hogy meg van a kép. "Túl fáradt vagyok ahhoz, hogy jól nézzek ki" -mondta a nap végén a fotósnak, aki éppen pakolt össze- és elkezdte magát egy vízsugárral felfrissíteni. Bruce szétdobálta a cuccait újból és mivel nem volt több színes filmje, fekete-fehére exponált számtalan képet, ezeknek a kontakt másolatát is hozza a lap, Bruce-nak ezek között az American Photóból kimásolt és beposztolt lett a kedvence. Nem úgy modelljének. A képekből Farrah választotta ki a poszterét, a fotós néhány 10 ezer forintnak megfelelő összeget kapott örök használatra a kiadótól, mint megjegyzi akkoriban a kezdő színészek képei keveset értek, ráadásul a fotósok a jogot sem tarthatták meg. A kép, mint Bruce véli, azért lett egy ismeretlen nőről is híres, mert olyan természetes volt, amilyen a Barbie korszak után, a szabad szerelem és szex világában az amerikai lányok és nők szerettek volna lenni.
A szexis fotó nyomán lett Fawcett Charley egyik angyala a tévé sorozatban. Az egész világon ismert lett, de a fotó is. A poszterből rövid idő alatt 12 milliót adtak el. Ahogy nőtt a kép ázsiója, az újságírók is kíváncsiak lettek a fotósra. A világ így ismerte meg Bruce nevét, a képre nem engedték kinyomtatni.

Gázt adtak a doktor urak

Ez most retrospektív lesz, pedig nagyon zsong a mostani fotós életem is. Annyiban aktuális, hogy a plakátot éppen a kánikula miatt, hűvösben lakásban is minimálisra szűkített idejű és hatósugarú pakolás miatt találtam meg. Jó nagy és mára már elég gyűröttnek látszó módon van felkasírozva, de jó ürügy megállni és nézegetni.
1985-ben, barátaim, az orvosegyetemi autósport szakosztály nyughatatlan versenyzői --mára nemzetközileg is ismert orvosok-- nemzetközi ralifutamot szerveztek Budapest környékén, de a nagy dobás a népligeti körverseny volt. A 30-as években minden évben mentek autók a szalmabálázott fák között, az 50-es években is előfordult, hogy apámmal Puhony motorversenyzőt és társait lestük és a ricinus illatát szívtuk, mint parfümét. De Kádár jobban szerette a gyalogosokat, mint az autósokat, ahogy mondta szó szerint, ezt az emberei a versenyek tiltására fordították le. 1985, a fotóm kiplakátolásának éve már lazább volt, az év szeptemberében írták alá a magyar Forma--1 GP szerződést, ehhez az orvosegyetemistáknak nagyon sok közük volt, baráti, rokoni kapcsolatuk volt miniszteriális szinten, plusz kinőttek intelligenciájuk, nyelvtudásuk miatt a hazai elitből.
Ahogy a dátumból látjátok, július egyik történelmi hétvégéjére megkapták a Népligetet. A plakáton ott van az FIA, nemzeti autósport szövetség emblémája is, nemzetközi versenyt hirdettünk, párizsi hozzájárulással én lettem a sajtófőnök. Volt kiírás több nyelven, nevezés, akredtitáció, minden, ebből az egészből arra emlékszem, hogy a rajt előtt odajött hozzám egy NDK-s srác és a beígért ingyen szállást kereste.
Magát a fotót két évvel korábban csináltam a veszprém ralin, előtte már többször bejártam a pályákat, keresve a jó fotós helyeket, a versenyzőket is kérdeztem, magam is versenyeztem ott, de mindenki mást mondott, ráadásul olyan hely kellett, ahol nem vagyok bezárva a lezárt utak miatt. Ez a hely az akai földes gyorsasági szakasz célja előtt volt, odagyalogolható távolságban. Ma is emlékszem az MTI-s szolgálati autóm rendszámára, AG 65-24 volt, zöld Zsiguli kombi. Útzár előtt percekkel még ráengedtek még a pályára és végigrohantam rajta. Úgy 120 körül hajtva a kocsit a kukoricás szélén, a vége előtt, egyszer csak felpörgött a motor és fejmagasságban megjelent az ülésre tett Nikonom és a 600-as tele fémtokja. Repült a Zsiguli. Ott is maradtam, tudtam, hogy a versenyautók 160-180-al jönnek majd. Színes Kodakot fűztem az F3-asba és 200 ASA/ISO-ra 4/1000-ed exponáltam féltérdre ereszkedve, könyököt térdre támasztva. A motort csak filmtovábbításra használtam, autónként egy fotót nyomtam, az élességet a dombtető után állítottam valamivel, amikor berepült ebbe a szűk zónába az autó exponáltam. Mindez nagyon gyorsan zajlott le, a percenként indított autókat nem láttam, csak hallottam. Megjelent a magasban, porcsíkot húzott és elzúgott mellettem. A legjobbak, például Ferjáncz az Renault5 turbóval nem repkedett, minél hamarabb lent vannak a kerekek, annál hamarabb tud gyorsítani. Nem volt veszélytelen hely, hogy őszinte legyek, ha rosszul ér földet a versenyautó, belelép a középső vízmosásba a három méter szélesség nem elég, de a 300 méter sem a már irányíthatatlan megállásig. Erre az esetre ott volt mellettem a fűben a másik váz, egy zoomal, de nem kellett szerencsére felkapni. Nem bírtam magammal, még aznap felmentem a laborba és megnéztem a negát. Megvolt kép, eltettem a fiókomba, két év múlva átfordítottuk diára és ment a nyomdába a plakáthoz.
A fotón Fülöp Imre ül a volánnál, nem is gondoltam a rá, csak sétáltam céltalanul a kiplakátozott városban, illetve, hogy lássam a dekorációt. Akkor még sem óriásplakát nem volt, "autóversenyes" meg még kicsiben sem fordult elő. Pár nap múlva csörög a szerkesztőségben a telefon, Imre vádol, nem kértem engedélyt tőle a fotózáshoz és a plakátszerepléshez, beperel. Így születik egy a korát megelőző, ügyeskedő bizniszmen. Kis idő múltán megköszönte. A verseny után leszedték a plakátokat, az orvosegyetemisták kilobbizták a Forma--1-et, a keresztfiam meg három éve vaterázott nekem egyet, megszorult gyűjtőtől. Most kint az udvaron nekitámasztottam a göcsörtös törzsű birsalma fának a fotózáshoz, a tűéles képet visszaraktam 1985-be, a vacak nyomdák és Orwo filmek aurájába, majd a plakátot archiváltam a ruhásszekrényben.
(Pár óráig rossz dátum volt 1985 helyett és Városligetet írtam Népliget helyett. Mikor jön már az enyhülés?)