Itt a János hegy oldalában, még akkor is, ha a majdnem a lábáról van szó, sokáig megmaradt a hó. A kertünkből csak vasárnap vagy hétfőn tűnt el az utolsó pár méteres folt, már nem maradt utána latyak, viszont a tapadós kertre csak ma lehetett először rámenni. Borkával délelőtt leszaladtunk fehérvárra tavaszozni, ebédelni, az új Canonhoz szoktatni az ujjaimat. Az üvegfalú kávézóval szembeni étterembe járunk, de lehet, hogy utoljára voltunk ott. A ropogós harcsa és alatta a száraz túroscsusza szinte ehetetlen volt, nemharcsa íz keveredett valamilyen nemtisztességesolaj ízével. Borka hazahozta majden az egészet a szembeszomszéd Móci kutyának, reméljük nem árt meg neki. A kapucsinót nem kapta meg, az hozott rendbe minket a harcsa után. A másik baj az volt, hogy sokáig csak ketten voltunk, nem volt éttermi hangulat. Elég szóba elegyedős, átköszönős vagyok, de most a duruzsolás, beszélgetésfoszlány, fém- és porcelánhangok jövés-menésben is meghitt alapzaja hiányzott. A belváros is kihalt volt, a napsugárnak még nem volt elég ereje kiugrasztani az embereket a kávézó üvegfalú inkubátorából. A holnapi ünnepre zászlók és egy kirakati kokárda figyelmeztetett. Séta közben egy polgárőrtől a cigányok ellen hangoló felhívásfélét kaptunk, megkérdezte, elfogadunk-e egy papirt tőle? Neki is úgy dobták a postaládájába-mondta. A papírdobó úgy látszik hamar le akarta tudni a munkát, vagy 30 másolat volt egybe hajtva a polgárőr táskájában.
Itthon Borka, mint ismerőseihez, odasétált a virágaihoz, bokraihoz, nézte a füvet és a talajt, amely most adja leginkább ki magából a hepehupákat, megmutatja a feltöltendő helyeket. Már tudja hova vet újra füvet és hol lesz vakondtúrás az idén. Ugyanott, ahol frissen vetett. Közben a kanonom megtalálta a tulipánfa első kibomlásnak indult rügyét és az ecetfa szőrős ágának hajtás kezdetében a groteszk, tavaszi mosolyt. "Itt a pompás tavasz", ahogy Lili unokám még a télen és még csak két évesen előre jelezte. Lili, mikor tudom a kokárdát újra feltűzni?
