Néptelen helyen, "emberek" között

Járom az erdőt, a XII. kerületben a János hegyen, meg ahol érem. Velem van Rézi, a menhelyről menekített magyar agár, aki minden elágazás előtt megáll, várja a döntésemet, hogy merre menjünk. De az őzek, vaddisznók, sőt az avarban kotró rigók láttán nem néz hátra, nyílsebesen elrohan, csak akkor néz vissza, amikor odaér a szintén villámgyors őz mellé: "most mit csináljak"? "Gyere vissza, bolond". Amióta hurokcsapdát találtam, csak oda engedem el, ahol látom is. A falu szélétől párszáz méterre rabsicok gyilkolnak és ha nem vagy ott, a kutyád is odavész. Ma másfajta "ember" nyomával is találkoztam, egy forgalmas sétaút mellett, centire mellette, valaki félig elfűrészelt egy fatörzset. Nem terebélyes nagyon a fa, nincs is jó állapotban, de magas, éppen mozdítható pár embernek. Nem zavarták meg, direkt addig vágta, amíg éppen esély van, hogy egy nem túl erős szél is befejezi a munkáját és az útra dönti a fát. És akkor nem kell bentről kihúzni, pont ott van a csapáson, csak el kell vonszolni szinte a kályháig. Azért hívja szelet cinkosául, mert a fűrészsikítás utáni közvetlen tompa puffanásra messzire hallatszik és az erdészetnél tudják, hogy merre dolgoznak a favágóik. A fatolvaj nem szeret lehajolni, éppen kényelmes derékmagasságban dolgozik, a  fa csonka teste ottmarad, ez jelzi a tolvaj embert. Próbálom mentegetni, arra gondolok nincs pénze tüzelőre, de az erdészet még meg is köszöni, ha takarít a "hivatalos" favágás, erdőrendezés után, márpedig akkor nemcsak karvastagságú, erős ágak maradnak szabad prédának. Most ez a félig bevágott törzs mindenkire veszélyes, aki arra jár.
Ezeket is kell figyelni, meg a vadorzók sunyiságát is. Pedig milyen gyönyörű az erdő és nemsokára a madaraknak is vissza lehet fütyörészni.

Nem a feltalálók kudarca

Kitömött vaddisznó és bábu inferno

Még 2009-ben volt a TV2-ben egy késő esti sorozat 100 csoda  címmel, hazai feltalálók munkáit mutatta be és van egy egyszerű, de pazar tartalmú weboldaluk is. Egyrészt lehidal az ember, ha az ötletességgel ilyen szinten találkozik, másrészt körbenéz  és megpróbálja beindítani agysejtjeit. Oly egyszerű ötletek futottak karriert és persze várnak még sikerre, hogy érezzük: ez megy nekünk is. De, ha nem, akkor megy a tizenéves gyerekeinknek, unokáinknak, akiknek az agya még szabadon szárnnyal. Ők nem nézték az éjjeli adást, viszont olvashatják a honlapot, ahol a cuccok mellet találkozhatnak a Vitrays Szász Marci blogba foglalt észjárásával is. Jó lenne egy hely, ahol megfogják a tárgyakat, megszagolják, játszanak vele, kipróbálják és képzelődni tudnak a fantáziaturbós atmoszférában.
Erre elviszik a 100 csodát egy bevásárlóközpont raktárnak se jó részébe. Nem is a területtel van bajom, kulturált padlózat, világítás, ablakok, kiállítóterem is lehetne, de alkalmatlan, mert az emberek, többnyire eufórikus állapotban száguldanak vásárolni az emberi találékonyság  tárgyi bizonyítékai mellett. Ugyanis éppen karácsony előtt érkezett a 100 csoda a bevásárlóközpontba, ahol egyáltalán nem volt érdek, hogy a vacak kínai tömegjátékok helyett a magyar képességfejlesztőket vagy a hordozható és percek alatt összeállítható vadászlest (fotósoknak és videósoknak is aranyat ér) reklámozzák. Teljes negligálás kísérte azt a kitűnő tárlatot, húztak a vásárlók a hűtőbe ki- behurcolt, állandóan újrahűtött, otthon összeeső zöldségért.
Kellene egy állandó hely a 100 csodának és mint a Millenáris Csodák Palotájában, ott is lehetne fizika órát tartani első osztálytól egészen végzős egyetemistáknak.
Direkt olyan fotóval illusztrálom a posztot, ami zárás után készült. Az ideiglenes raktárba néztem be az ablakon át.

Dán fenyőfa magyar erdőben

Bővített mondatokban:
Kifogástalan, tüskéit nem hullató, gyönyörű zöld és még illatos, dániai  importból származó fenyő, karácsonyfa epizódszerepét betöltve, a budai erdőszélen,  tíz méterre fekvő falu szemeteként fekszik a sétaút mellett.
Itt a Dánia nem számít, csak a budai erdő számít, csak a 10 méter meg az ösvény számít, meg az, hogy büdösbunkók vagyunk. Az számít.

A Mikulás és a költő méretei

Ma sétáltam egy órát Andris unokával és induláskor azonnal adódott a levegőzés célja is. Az enyém már kialakult odamenet, Andrisé csak az ajtónál, ugyanis magához vette kis mérőszalagját, ami gyakorlatilag egy collstokféle darabja lehetett. Én úgy terveztem itthon, hogy szobrokat nézünk és közben fotózom a két év, négy hónapos dino kedvelőt. Amíg nem jutunk el a Természettudományi Múzemba, addig jó lesz Bem Apó is. A kapuval szemben egy Andris számára még szobornak látszó tárgy,  műanyag Mikulás nézelődött, mint  megállító installáció egy divatüzlet előtt. Andris körbejárta majd megmérte a szeme távolságát, de előtte megpróbálta a jobb oldalit arrébb helyezni. "Kettő", mondta, "nyolc", mondtam én, de beláttam itt nem centire, darabra megy a vizsgálat.

Majd jövünk nyuszit is mérni

Bem Apóhoz nem kerültünk, az elolvadt hóból földre értek és szönyeggé egyesültek a kutyaürülék foltok, ezért kihagytuk a "mutogatós bácsit", ahogy Andris szokta mondani. Lesz ebből még egyértelmű tisztelet is, azon vagyunk. Viszont egy darab egyenruhás, szigorú ember kellene oda, a büntetésből meg lenne az ő fizetése, meg még három-négy parkba való társáé és egy fél irodistáé. A Fő utcában letértünk az ukrán Petőfi, Sevcsenkó szobrához. A hasonlat azért megér annyi kiegészítést, hogy Sevcsenkót olyan jól ismerik az irodalmárok, mint Byront, Shelleyt, Heinét, Lermontovot. Mondjuk csak az ukrán és Petőfi mert egy nagy, lírai alkotás főhősévé tenni egy parasztot, de János vitéz és társa dicsőítése mellett egyformán szapulták az arisztokráciát és az egyházat is. Ennyit kitérő muszáj volt a tekintélyes mértű szobor kapcsán, ahol Andris újra kivonta mérőszalagját és hozzálátott az adatgyűjtéhez. Nem tudom, hogy kik gondoskodnak róla, de Sevcsenkó most is egy oltári nagy koszorú felett mélázott. Már korábban megfigyeltem, hogy állandóan van virág körülötte.

Jellegzetes pózok

Andris az élő Mikulástól sem fél, nemhogy egy romantikus forradalmár költőtől

Mentünk tovább a II. kerület tisztaság oázisába, az öntődei múzeumba. Ide már babakocsis koruktól eltoltuk Andris, nővérét Blankát is, mert csend és tisztaság van az eredetileg1858-ban, öntődének felhúzott szép épület körül. Nem akarom a szót szaporítani, de rövid ideig foglalkoztam, mint egyetemista öntészettel és megállapítottam, hogy akár a forma készítés, akár a vas gyártása, akár maga az öntés, igen nagy precizítást kíván. Nem volt nekem való. A szakállas, bajuszos öreg mesterek és professzorok nylonnal letakart szobrai előtt, a bejáratnál, abszrakt figura reklámozza a helyet, egy hulladékhasznosító cég autóalkatrészekből csinált emberszobrot. Andris kicsit kapirgált a hómaradványban collstokkal, majd a feltűnő alkotásra koncentrált és mérni kezdett. Nem közölt adatokat, nyílván lekötötte a munka. Néha oly sokáig fogta a fémembert, hogy elkérte a kesztyűt, amit a tavaszi idő miatt zároltam. 

Akit nem érdekel az öntészet, annak is érdemes megnézni, hogy 100 évvel ezelőtt mire voltak képesek a melósok és a mérnökök

Egy ügyes nepper innen még tudna alkatrészt eladni

Ekkor ért a mobil kérés anyukájától, hogy vegyünk majonézt és két liter tejet. Gyorsan elmondtam az unokámnak a feladatot, hogy valaki meg is jegyezze kettőnk közül és ő a kisközért felé menet többször is visszamondta rendelést. Jó tudni, hogy számíthatok rá a jövőben. A közértben nem tudtam fotózni, mert karácsonyi sor állt össze, de Andris mért rendületlenül, a pult kiálló része és a kirakott magazinok hossza pontosan kettő.    

"A világ majdnem minden pontján áztattam fotókat fürdőkádakban"

Ezt mondta Munkácsi Márton 1935-ben az amerikai magazin, a Harper's Bazaar emberének. A dumát majdnem teljesen egészében, ezen a titokban-kézből-kompakttal készült reprón (nem szóltam be a Ludwig sajtósnak) olvashatjátok.
Megnéztük az emberi meg fotótörténeti képeket és el voltam zsibbadva a gyönyörűségtől. Az első volt, aki mozgatta a modelleket divatfotón, az első volt aki autóversenyt versenyautóból fotózott és még sok elsőség írható Munkácsi nevéhez. A riport és divatfotó emberének képeit persze a korfaktorral kell osztani-szorozni és akkor áhítatos vigyázzban lehet szépen szemlélni  azokat.
A kolozsvári születésű fotós, 67 éves korában, templom egere szegénységben halt meg 1963-ban egy focipályán New Yorkban, ahol a kinti magyarok és ukránok meccsén fényképezett. Aki nem olvasta el a riportból kivett részletet, most menjen vissza nyugodtan nézzen oda, egy magyar riporter 75 évvel ezelőtti gondolataihoz nem lehet semmit hozzátenni.

1929, nyári gyerektábor Bad Kissingen mellett

1933, Hitler hatalomátvétele. Munkácsi exponált és New Yorkba költözött

A 2006-os berlini kiállításának plakátja Marlene Dietrich fotójával

1936, micsoda bringa. Nézzétek a szoknyavédő alatt a kitámasztót..

Elég merész divatfotó a Harper's Bazaar-ból. Richard Avedon,a divatfotózás legjobbja, őt nevezte meg tanítómesterének

Az Amazon most 100 dollárt kér híres könyvéért, aminek címlapfotójáról Henry Cartier Bresson azt mondta, hogy nem is tudta elképzelni, hogy lehet ilyen képet csinálni

Ha jól látom ez kép az MTK (Fradi ?)pályán készült. Ami biztos a hagyatéki adatok szerint, hogy  Graflex SLR géppel és Munkácsi a negán végzett élesítési
utómunkát

Gáti Gyuri kiveszi a részét és ad belőle

Gáti György névjegyesen is humoros fickó, onnan tudható ugyanis, hogy 1954-ben alapították, azonnal Gáti Fotó Fényiroda nevet is kapott. Ma találkoztam vele újra (korábban mondjuk két évtizede, de akkor gyakrabban a Lapkiadó Vállalat szerkesztőségeiben) egy  vernisszázs inverzen. Ma zárt a kiállítása ugyanis a Budapest Galériában, úgyhogy nem mondok semmit róla, csak annyit, hogy olyan jó kis elővevős, polcról leemelős, gondolkodós könyv is lesz belőle. Elvileg. Akkor nézzétek majd meg az "Érzék--Képek az Antroposzférából" képgyűjteményt és a hozzáadott gondolatokat.
Addig azért annyit, hogy Gáti Gyuri is kiveszi a részét a nagy és világszerte terjedő digitális látványbirtoklási   igyekezetből, azzal különbséggel, hogy mi nem úgy látjuk. Vagy nem látjuk, tudja a fene...

Karinthy Frici szerint Móricz Zsigát össze fogják nyomni

Ma újra megnyílt a Hadik kávéház a Bartók Béla úton. Eljött Karinthy, Ady, Babits, Móricz, Kosztolány is körülnézni, sakkozni, kávézni, olvasgatni. Írás szóba sem jöhetett, nagy volt a nyüzsgés, jöttek, mentek, kérdezősködtek a betérők. Egy  fiatal pár például azt kérdezte Zsiga bácsitól, hogy nagyobb szoborba öntve jön-e vissza a körtérre. Móricz helyett Karinthy kapta el a fonalat és azt találta mondani, hogy nem, Zsigát nyomják össze élőben. Eközben kint  teraszon Szakonyi iszogatta vörös borát, elegánsan, nézelődően.

Szivárvány az étlapról

Négy nap a Mátrában, nem ügy, főleg, hogy az ex-horthy-rákosi-kádár Galyatetői nagyszállóban ment a neszezés.Well. Voltunk itt közvetlenül rendszerváltás után, ami a magasba még nem jutott el, elsősoran, hardver és installáció ügyileg volt elmaradás. Bútorok az 50-es évekből, lyukasra taposott szönyegek,  fürdőszobában visszafelé, felfolyó  lefolyó, centis hézagok ablakkereteknél. Mostanra Európa lenne, ha lenne telenor térerő, viszont így teljes a leválás a külvilágtól. A szenzációs séf karmaiba kerültünk, az időjárás karmaiba és az személyzetébe. "Pórszívózhatok?" kérdezték, amikor a folyosón sétáltunk.  Az időjárás nem kérdezett, viszont évszakokat ugrált előre-hátra, csak hó nem volt. Kirándulás Kékestetőre: megvolt,csalódás a csúcson, az is megvolt. Ott ahol az ország egyik bel- és külföldi turistaközpontjának, idegenforgalmi zónamaximumának kellene lennie, hótgagyi hűtőmágnes árusok, poros és szakadt miniüveg gyűjtemény a kilátóban, lapu- vagy milyen levéllel benőtt szállodai szalonnasütő helyek és emlékhely: "Minden elhunyt motoros emlékére". Így, szó szerint. A motorozás életem alapeleme volt, hogy csak a 24 órás hungaroringi kőrözést említsem, meg azt, hogy képes voltam kiszámítani kisközéposkolás koromban, hogy mikorra kell apám motorját helyére tenni, hogy lehüljön mire hazaér. Még jó, hogy nem szortírozták tovább, motorosok, akik balesetben haltak, motorosok, akik ágyban. De lehetne kegyhelyet szalagozni, gyertyázni itt, ezzel a morbid agymenéssel, a lakatosoknak, programozóknak is.  Mindegy, a szálloda jó, az időjárás fotógén, megyünk vissza.

Ez a viharos eső zúdult le a Mátrára. A kékesetői kilátóban csíptük a pár perces napsütést

A szálloda éttermi teraszáról a Kékes szebbik énjét mutatta, többnyire ment a ködgép a hegyen

Csak a páracseppek zsúfolódnak, a medencében vihar alatti nyugalom

Éjjel jött fel a felhő a szálloda parkjába, utána lámpaoltást rendezett

Vajon ehető? Az esőfelhőből kicsapodó harmat jár hozzá

Parki őzek

A szálloda egykor önellátó volt, a kertészet túlburjánzik a formás ablakon

Szalonna, ulti, sőr. Volt...

"Minden elhunyt motoros emlékére"

1014 méter, a csúcs. Szemben a giccsvilág 1014 métere

Apu hosszú útra indult

Hozzám ma ért el. Jean-Maria Guyau a kegyetlenül rövid életű filozófus, 1888-ban, 34 évesen halt meg tuberkulózisban, négy éves lányának azt mondták,  hogy apu hosszú útra indult. A fiatal tanár az idővel foglalkozott, az idő múlásával, elsősorban azt próbálta érteni és magyarázni, hogy mi módon lehetne az idő gyors múlását lassítani.
Ma nem augusztushuszadikáztam, csendesen voltunk itthon. Reggel a kertben sétáltam és csak  nézegettem a virágokat (zsebemben a kis Sonyval), de a szép mocsári hibiszkusz eszembe juttatta  az idő pörgését. A lila tányérok rozsdasárga hervadtságától a feszesen nyílókig, a bimbókon át, mindössze fél méteren  lehet két, legfeljebb három napot ide vetíteni. A mértékegység zűrzavar a terebélyes bokor virág-idővonala és annál inkább drámai, hogy az elegáns bokor nem hullajtja el hervatag régijét, azok ott fekszenek petyhüdten az új szirmok mellett.

Ha belenegyítasz, jobban látod a virágéletet

Egyébként eszembe juttatja más is a gyorsulást, például az, hogy egyre sűrübben jár a szerdán esedékes kukásautó, hogy prózai legyek. Nesze neked hibiszkusz.
Bementem a könyvért, amellyel Guyau gondolatai vettem meg pár éve. Tudta, hogy az idő nem neki dolgozik, tűdőbaja fenyegetése alatt filozofált és az eseménysűrítést, utazásokat, változatosságot látta az évek gyors futásának fékezésére. Szerinte meg kell tölteni az agyat, hogy normális legyen az időérzékelésünk, sőt lassítani is lehet. Most  a kérdés, saját magamra aktualizálva az, hogy egy eléggé sok interaktiv érzékelőt a világra kihelyezett közösségi médiaalkalmazott meg tudja-e tölteni időlassító eseményekkel az életét úgy, hogy a szemetes ritkábban jöjjön? Ez a vágyam.

A halak háromkor kapnak

Feljön az agylágyulásig benapozott balatoni nyaraló a rossz idő miatt,  ide a szentélybe, és azt meri kérdezni, hogy vágott-e már tányért a földhöz? A Herendi Porcelánmanufakturában kérdezi és akitől, az csak nézi, nézi. Nem, túl drága ahhoz--mondja később. Nem alázom a balatoni felforrt agyút tovább, én kérdeztem -a bunkó múzeumlátogató- a porcelángyár bemutató egységében, a manufakturában, ahol a fehér aranyos kézművesség legjobbjai dolgoznak nekünk. Nyitásra érkezni a legjobb, a balatoni nyaralók ilyenkor még kábán nézegetik a térképet valahol, négyünket azonnal elkap Lilla, megkezdődik a körbevezetés. Kis filmvetítés veszi le a válláról terhet, majd beterel minket a gyárimitáció laborszerű termeibe. A Rókus kórház sebészete, ahol valamikor Kausz párbajtörvívó olimpiai bajnok, kis műtétre járt a hasamban, elvesztene egy tisztasági öszehasonlítást. Por sincs, pedig abból van itt minden. Szobrászkodnak, festenek elöttünk, mi meg sétálunk és próbáljuk kideríteni, hogy mitől lesz egy herendi csésze 30 ezer forint? Nem szeretném leírni a folyamatot, aki  akarja, olvassa itt vagy magáról porcelángyártásról itt nézhet filmet. Nem rohanunk át még a múzeumba, a manufakturával egy épületben, porcelánoroszlánokkal diszített parköböl partján ott az Apicius étterem. Ott kezd megfogni a herendi porcelán szellem, noha sosem fogom a tyúkhúslevest lekanalazni egy  itt festett mintáról, de valahogy belejön az emberbe, hogy az ittenieknek közük van az értékteremtéshez, nemcsak a kasszagéppel mérve. De az igazi mellbevágás a múzeumban van, ahol a tárlókba, akár Mona Lisa is beköltözhetne. Megadják a módját a védelemnek vagy a látszatának, a világítás (mondjuk a kétséges szépségű Bözsi a majdnem sötétét szereti) pazar, tájékoztatás szintén. Csak mondom, hogy aki a herendi alatt a cirkalmas, barokkos minta és szín kavalkádot gondolja, itt átteszi pozitívba a kapcsolót a rengeteg modern holmi miatt. És akkor még nem is járt a díszudvaron, amiről elég csak annyit megjegyezni, hogy Vince bácsitól nem messze egy csintalan tornászlány készülödik fejenálláshoz. Vége, jól felpörgetett minket Herend, de kifelé még elárulnak egy fontos dolgot. Az akváriumban, aminek az alján a 30 ezres csésze égetett mintái állják az időt és az áramlatokat, vannak halak is. Arany is meg másmilyen is, viszont napközben elbújnak és csak három előtt kecseskednek elő, akkor van az etetés ugyanis.

Gyár kicsiben a szakma legjobbjaival

Stingl Vince 1826-ban alapította az üzemet, mostanában a háttérből figyel

Lilla finom mintarajzot mutat, a lyukakon át jelölik a tányérokra a virágcsendéletet

Még másolni is művészet

Porcelán panoráma. Az ilyen teremből legalább négy van a múzeumban

A brémai muzsikusok herendi szoborváltozata

Áttörés. Finom munka, finom kéztartás

Az oroszlán is megkapta a magáét

Az Apicius étterem névadója a római kor mesterszakácsa volt. A mennyezet teret tágit, a herendi porcelánnal bevont olasz kávéfőző rekordot dönt. Több, mint 4 millióba kerül

Schrammel Imre: Minotaurusz és Harlequin. Kitenném...

Itt nagyjaink domborulnak

A rejtőzködő halas akváriumban nem a halak a legértékesebbek

Hol vörös a nő?

Ma nagyon rövid időeltéréssel két vörös nővel találkoztam. Egyikük a Zrinyi utcai galériából nézett kifelé a tükröződő üvegen át, a másik a Roosevelt téren igyekezett. Ő is kirakatban volt, csak nem látszott az üveg. A különbség még: a vörös színt nem ugyanott viselték. Vagy nemcsak, ez nem derült ki.

Yorick él és szereti a gyerekeket

Yorick-kal kevesünknek van módja találkozni, ma szerencsém volt hozzá, pedig már Hamlet is csak koponyájától kérdezhetett: A királyi udvar egykori bolondjának koponyáját igyekezett válaszra bírni,  miután a sírásókkal az egyéb fellehető koponyáknak próbáltak élő ember mivoltot kitalálni.

Nem beállított kép, a puli gazdája mellé ugrott a padra

Az én mai Yorick-om nem sziporkázóan szellemes fickó volt, hanem egy eső utáni erdőjáráshoz képest, meglepően tiszta, fehér, ápolt szörzettel bevont pulikutya. Ebben a helyzetben és a kutyafajtát tekintve ez ritkaság, ahogy a gazdája is annak vehető: vagy 50 méterre voltunk még csak Andris unokával tőlük, de már  pórázra fogta a kutyáját. Megálltunk beszélgetni és akkor a srác ismét feltűnt valamivel, nagyon szép orgánuma volt és nagyon szép artikulációval írt le egy vaddisznó dagonyázó helyet a közelben. Hamar úgy terelődött a beszélgetés, hogy ki is derült, színész. Az is kiderült, hogy állástalan. Most mit csinál? Tanul, méghozzá gazdasági kommunikációt. Hogy hívják a kutyáját? Yoricknak. Közben a fehér puli, már szabadon, odasétált Andrishoz barátságosan, mire a hónapok múlva kétéves, szintén barátságosan csak annyit mondott neki, hogy "jóvan, jóvan". Már búcsúztunk, amikor Andris, hátrálva elesett, Yorick odaugrott mellé, látszólag segíteni akart. Ha a srác nem színész és nem tanul üzleti életet az egyetemen, akkor nálam ez a sztori, a gyerekre vigyázó pulikutya. De így más.
Vajon  egy jó rábeszélő képességekkel megáldott befektetési tanácsadó vagy az üzlethez is értő színész sétálgat nemsokára Yorick-kal a János hegyen. Utóbbit kívánom, halljuk azt a hangot, Betz István hangját.

Az aranyhaltól a halsütödéig

Méterekre a Dunától

Jöhetnek a dínomék-dánomék a csárdába

A fotós elüti az idejét az ifjú pár érkeztéig

Vadkacsa helyett hattyú, a horgászstég helyett nemistudommi

Olajszag bevonatot kap a parti art. A biciklis srác kis figyelem elvonástól szenved

Szombaton leszaladtunk Ráckevére, a híres piacra, amely szerdán és szombaton szedi áldozatait. Valójában nem igaz, elszójátékoztam a magyar valót: gyönyörű környezetben, olcsó kína találkozik a svábok, rácok, magyarok és ki tudja még milyen náció népes csapatával. Van igény az 500 forintos pólókra. De magyar gyümölcs is van rengeteg, szebb és olcsóbb, mint bárhol. Hazafelé Szigetszentmárton, a Márton csárdában ebéd, itt a parton töltötte Borka a nyarat, családi rohamosztagos, tiltott vízben úszkálós srácokkal. Én a túlméretes kalória adagot így szereztem be, hiányzott is meg nem is. Ebéd közbem egyszer csak énekhang jött, nem műmédia, igazi, élő vegyeskar szólt. Abszurd, abszurd még rágondolni is. Bementem hozzájuk és  ezt láttam. A Balassi Bálint iskola énekkara köszönte meg az ebédet Bartal Lajos karnagy karlengetését, gesztikulációit, testbeszédét követve. Utánuk néztem, az oszág egyik legjobb vegyeskara énekelt nekünk, minden évben itt vannak. Közben esküvőre készülődtek a csárdában, a fotósuk unalmában aranyhalakat fotózott a feldíszített hidacskáról. Elegancia bent és szabadstrandi halsűtöde dizájn kint. Nincs mindenkinek esküvő. Lefényképeztem még a grafitit. Itthon voltunk, de jöttünk haza.