Próbajárat a Sony-val

A mai napom a próba jegyében ment le. Sikerült a Sony NEX-5N szettet egy nagylátószögű és egy 12 mm gyújtótávot adó előtéttel felhozni a majdnem használható szintre. Most várom Kínából a személyemre szóló szupportot egy adapter formájában, amellyel a filmes Nikon lencséim használhatók lesznek ezzel az apró innovációs bombával. Nem akarok az elkényelmesedő világomban akadályokat elhelyezni, de a kézi élességállítás a 15 éves fotóriporteri korszakomban olyan rutinná vált, mint a gép bekapcsolása. Ráadásul nem volt kijelző a hátlapon, a labor átvilágító asztalán találkoztunk újra a jelenettel. Nálam nem volt sohasem "bezzeg az én időmben-ezés", sőt azt mondom, hogy éppen a mai fiatalok eszéhez van szabva, hogy anélkül tudjanak jól fotózni, hogy láttak volna egyetlen képet is előjönni a hívóban. Az is hozzátartozik, hogy arra a célra nincs most pénzem, hogy a nagyobb gyújtótávolság tartományba is felmenjek automata fókuszos Sony lencsékkel, különösen, hogy jelenleg csak egyetlenegy van. 
Ma, az estébe húzó délutánon, a kis 2.8/16-ost tettem fel, amivel a gép, zsebgép lett és 24 mm-es gyújtótávolságú, kisfilmes mértékkel nézve. De rátettem még a hozzá tervezett gyári előtétet is, ezzel már 12 mm-nél tartunk. Szuper nagylátószög, szűkített használhatóság, de tájképnek éppen ez a jó.

 Meg majd utcai fotónak és bármilyen meglepő emberesnek is. Ezeket majd később, most a törökbálinti Tóparkhoz mentünk, majd be, a szerencsétlen sorsú MaxCity bútoráruházba, ahol a beltéri képezést néztem meg. 

Ezen a luxust mutató és áruló gigabukott épületben néha csak ketten voltunk és persze a monitorok mögé bújt enervált eladók és a minket erősen figyelő őr. Aki ide belép, egyből gyanús, úgy látszik.

 Vissza a városba nem tudtam megállni egy kis bohóckodást a színzúzással, de a virágáruház üvegépülete is megnézte a naplementét. 

A több másodperces fényrajzolás a hazahúzó autóról annak a korszakomnak lengetett öklös alkart, amikor Forma--1-es autókat kellett tűélesnek mutatni, elmosott háttér előtt. És még nem volt utómunka sem. Szóval tetszik ez a tenyérnyi gép.

Nem a feltalálók kudarca

Kitömött vaddisznó és bábu inferno

Még 2009-ben volt a TV2-ben egy késő esti sorozat 100 csoda  címmel, hazai feltalálók munkáit mutatta be és van egy egyszerű, de pazar tartalmú weboldaluk is. Egyrészt lehidal az ember, ha az ötletességgel ilyen szinten találkozik, másrészt körbenéz  és megpróbálja beindítani agysejtjeit. Oly egyszerű ötletek futottak karriert és persze várnak még sikerre, hogy érezzük: ez megy nekünk is. De, ha nem, akkor megy a tizenéves gyerekeinknek, unokáinknak, akiknek az agya még szabadon szárnnyal. Ők nem nézték az éjjeli adást, viszont olvashatják a honlapot, ahol a cuccok mellet találkozhatnak a Vitrays Szász Marci blogba foglalt észjárásával is. Jó lenne egy hely, ahol megfogják a tárgyakat, megszagolják, játszanak vele, kipróbálják és képzelődni tudnak a fantáziaturbós atmoszférában.
Erre elviszik a 100 csodát egy bevásárlóközpont raktárnak se jó részébe. Nem is a területtel van bajom, kulturált padlózat, világítás, ablakok, kiállítóterem is lehetne, de alkalmatlan, mert az emberek, többnyire eufórikus állapotban száguldanak vásárolni az emberi találékonyság  tárgyi bizonyítékai mellett. Ugyanis éppen karácsony előtt érkezett a 100 csoda a bevásárlóközpontba, ahol egyáltalán nem volt érdek, hogy a vacak kínai tömegjátékok helyett a magyar képességfejlesztőket vagy a hordozható és percek alatt összeállítható vadászlest (fotósoknak és videósoknak is aranyat ér) reklámozzák. Teljes negligálás kísérte azt a kitűnő tárlatot, húztak a vásárlók a hűtőbe ki- behurcolt, állandóan újrahűtött, otthon összeeső zöldségért.
Kellene egy állandó hely a 100 csodának és mint a Millenáris Csodák Palotájában, ott is lehetne fizika órát tartani első osztálytól egészen végzős egyetemistáknak.
Direkt olyan fotóval illusztrálom a posztot, ami zárás után készült. Az ideiglenes raktárba néztem be az ablakon át.