Az almafa, aminek a mohás négyágtalálkozásához raktam a Hasselbled lencsetokot, több, mint nyolcvanéves. Nagyjából, annyi, vagy alig kevesebb, mint amennyi apám lenne. Akié a szemüveg volt. És a fúrók is az övéi voltak, azokat a műhelyéből örököltem. A tokot nem kérték vissza, amikor a hírügynökségnél Nikonra cseréltem a Hasselbladot, úgyis mentek volna a kukába. Most a lakatos műhely apróságait tartom bennük, meg Andris unokám csigaházait. Nincs még két éves, gyakorlatilag félelem nélkül kapja fel a lakott és lakatlan házakat, utóbbiakat eltesszük, előzőek mennek vissza a kertbe. Ahogy lenni szokott, Apámtól sok mindent tanultam a műhelyben, nem tudom, hogy Andrist fogja-e érdekelni, vagy kell-e neki tudni, hogy miért alattomos egy sarokköszörű? Ha nem, nem erőltetem, de fotózni, videózni hamar megtanul majd testvérével, unokanővérével együtt. Szigorúan csak a hol nyomd meg és a mikor élesig, legfeljebb a expokorrekcióig jutunk el iskoláskorukig, a többit rájuk kell bízni, lesz saját gépük. Minden korosztály fejében más van, mást vesz észre, kíváncsian is várom, hogy láthassam, hogy Ők miként látnak. Aranymetszés és társai? Nem kellenek még, ne a korlátokkal kezdjük. Majd talán akkor, ha megértik, hogy milyen érzés volt, amikor kezembe adták Apám szemüvegét. Akkor már tudják majd, hogy mit kell a korlátokkal csinálni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése