A Jeep az amik három háborúgyőztes fegyverének egyike. A C-47-es repülőgép és a partraszállító hajó már múzeumban, ez a kis terepjáró viszont még itt ficánkol az utakon. Ikon lett az apró szörnyeteg, és távolságtartó, már ami a képességeit és a mai autók kényelmét illeti. Az eredeti Jeepet 1940-ben vitték a harcterekre, hogy a felderítő motorkerékpárok helyett lóti-futi munkát végezzen. Ütötték vágták, estek-keltek vele és megszerették, hazavitték a békébe is. Azóta több evolúciót is megért, de alig hagyta magát megérinteni. Ezt a mai Jeepet a Wranglert, csak az képes elviselni, akinek belemos az agyába ennek fémhősnek a presztizse és fel sem veszi: a motorzajt, a fogaskerekek elégedett morgását egymásra találásuk örömében, a nyelestengely kalapálását, a terepváltókar klattyanását, a kerekek futásának zaját, az útonpattogást, az állandó igazgatást a kormánnyal még nyílegyenesben is, a beszálláskor szükséges népitáncos térdemelést majd belépést a teknőbe, az utastérbe benyomuló gyilkos budapest szennylevegőt, a könyökökkel nem számoló szélességet, a fék és a gázpedál katonai csizmára szabott emeletnyi magasságkülönbségét, a majdnem függöleges szélvédő levegőtolását. Sorolhatnám. Nem is járok vele a városban, viszont kimegyek a földekre, ahol még köszön egymásnak két ember, ha találkoznak. Szerencsére Budakesziről nagyon rövid aszfaltcsapáson vezet az út a zsámbéki dombokra vagy fel a Jánoshegyre vagy a Csiki hegyekre. Itt már minden jó, élvezet mászni vele lassan, komótosan, még az olyan hegyoldalakra is felvisz, ahol minden kapcsolást, kormányzást jól meg kell gondolni, mert a gravitáció visszavihet a völgybe. A terepjárók Citroen kacsáját, VW bogarát nagyon lehet szeretni. Ilyenkor. Különben már alig becsülöm ezt a technika-veteránt, hozzákényelmesedtem a pocsolyák látványára is differenciálzárásra megfeszülő gépekhez.
A Jeep az amik három háborúgyőztes fegyverének egyike. A C-47-es repülőgép és a partraszállító hajó már múzeumban, ez a kis terepjáró viszont még itt ficánkol az utakon. Ikon lett az apró szörnyeteg, és távolságtartó, már ami a képességeit és a mai autók kényelmét illeti. Az eredeti Jeepet 1940-ben vitték a harcterekre, hogy a felderítő motorkerékpárok helyett lóti-futi munkát végezzen. Ütötték vágták, estek-keltek vele és megszerették, hazavitték a békébe is. Azóta több evolúciót is megért, de alig hagyta magát megérinteni. Ezt a mai Jeepet a Wranglert, csak az képes elviselni, akinek belemos az agyába ennek fémhősnek a presztizse és fel sem veszi: a motorzajt, a fogaskerekek elégedett morgását egymásra találásuk örömében, a nyelestengely kalapálását, a terepváltókar klattyanását, a kerekek futásának zaját, az útonpattogást, az állandó igazgatást a kormánnyal még nyílegyenesben is, a beszálláskor szükséges népitáncos térdemelést majd belépést a teknőbe, az utastérbe benyomuló gyilkos budapest szennylevegőt, a könyökökkel nem számoló szélességet, a fék és a gázpedál katonai csizmára szabott emeletnyi magasságkülönbségét, a majdnem függöleges szélvédő levegőtolását. Sorolhatnám. Nem is járok vele a városban, viszont kimegyek a földekre, ahol még köszön egymásnak két ember, ha találkoznak. Szerencsére Budakesziről nagyon rövid aszfaltcsapáson vezet az út a zsámbéki dombokra vagy fel a Jánoshegyre vagy a Csiki hegyekre. Itt már minden jó, élvezet mászni vele lassan, komótosan, még az olyan hegyoldalakra is felvisz, ahol minden kapcsolást, kormányzást jól meg kell gondolni, mert a gravitáció visszavihet a völgybe. A terepjárók Citroen kacsáját, VW bogarát nagyon lehet szeretni. Ilyenkor. Különben már alig becsülöm ezt a technika-veteránt, hozzákényelmesedtem a pocsolyák látványára is differenciálzárásra megfeszülő gépekhez. 
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése