Dobogókő 700 méter magasan fekszik vagy terül el, hogy az iskolai tankönyvek stílusában kezdjem, de a hangvételt el is hagyom, elmentünk, ott voltunk, menekültünk, ez rövid történet, de Dobogókő nem tehet róla.
Az idő nyári, már a dédasszonyok nyara, sárga nap, sárga levelek, sárga meleg, mi kell még? Elmentünk a sípályához, ilyen meredeken csak terepjáróval kapaszkodtam, gyalog sosem, nemhogy síléccel. Tudok, de nem ennyire. Egy pár ült a lejtő hanyattesése után nem sokkal, a nő a férfi széttárt lábai között ült, ö is széttette a lábát, dupla biztosítás, meg öszekapaszkodás is. Mozdulatlanul ültek, csak a férfi dobott merészen valamit le a mélybe, először nem is értettem, hogy ebben az idillben mit kölykösködik. Közelebbről láttuk, hogy egy kis terrier féle visszahozza a valamit és odaviszi a gazdájának. Megnéztük Borkával közelebbről, hogy a kis szőrcsomó, hogyan eszi meg a gravitációt, semmi volt neki a megállás, pedig úgy elporolt, mintha Esztergomig meg sem állna. Mikor elindultunk, utánunk jött elköszönni. Beálltunk a Nimród szálló parkolójába, ebédidő volt már. Hírgyűjtő koromban voltam itt, éppen építették és éppen akkortájt olvastam a Selinger könyvet, "Magasabbra a tetőt ácsok"-at. Majdnem panelszerűen, zsalukkal, beton tonnákkal építették, de a tetején ácsok melóztak, finom fa illat terjengett a levegőben. Megvolt a kép, elől munka, háttérben a Duna és a hegyek, Ilford film, vörös szűrő, csak úgy előugrottak a majdnem fekete égből a felhők, mintha madártej habjai lennének. "Magasabbra a tetőt ácsok"- köszöntem el, "nehogy szólj a főnöknek"-válaszoltak. Nem tesz jót a rondabeton épületnek a súroló fény, látjátok, minden hibát kihoz, árulkodik. Nem az én ácsaim tehetnek róla. Most felújítás miatt zárva, szerintem bent is gyom nő már. Továbbmentünk a kilátóhoz, aki szeret elmerengeni a távolság láttán, ott a helye, valóban térkép a táj, ráadásul olyan meglepő fordulatot vesz a Duna, amit térképen elhisz az ember, élőben meg nem. Pedig kanyarodik lendülettel. Dobogókő néptelen volt, várja a síszezont, vihar előtti a csend, de mi kifogtunk egy családot, akik az áhítat helyett egymásnak kiabálták két méterre, hogy melyiküknek véres az orrváladéka (finomított fordításom, plusz egyenként elmobilozták a családnak, ismerősöknek, hogy hol vannak éppen.
Megkezdtük Borkával a visszavonulást, de még lefotóztam a táltos iskola tábláját. Nekem a táltosról sajnos már nem a táltos paripa ugrik be, hanem szegény Szörényi Levente, még szerencse, hogy Bródy levált erről a misztikumnak is műmájer, ősapád jön az őshonából, szellemi szertelenség vonalról. Mindegy, van táltos iskola, ha a természetgyógyászatot kapcsolom hozzá, értem, ha Szörényit, nem értem. Mondják, hogy Dobogókőn van a Föld szív csakrája. Bárcsak így lenne, jó helyen jártunk.
De, hogy a végső döfést is szóba hozzam. Ezen a gyönyörű helyen bukik meg Makovecz Imre, nem esztétikája, hanem technológiája. Ott van a síház, ami nagyon szép sokablakos szemével figyeli az erdőt, feltűnik Makovecz kopjafa imitációja a jurtaszerű épület előtt, de most úgy fest az egész, mintha valami temetői feketére festett óriási rénszarvast húztak volna az épületre. Az építész eredetileg ferde deszkafedés héjat rakott rá, viharbiztos átfedéssel, de Makovecz technológia nem nekünk való. Elég sokat jártam északon, a sarkkörön túl is, többszázéves házak állnak, laknak bennük. Időnként javítják, átfestik vörös vagy fehér vagy barna vagy zöld, tűzállóságot is adó festékkel és él a ház a végtelenségig. Nálunk vagy nincs pénz rá vagy nem értenek hozzá vagy mindkettő. A ház szeme még szép, de a gyorsan elaggot fahéjazatra húzott bőr, bűn csúnya.
Idefelé láttam a Platán étterem előtt az emberüres, muskátliteli teraszt, egy pincér nézte csak meg autónkat, az ajtófélfának támaszkodott. Lefelé megálltunk, talán két-három pár ült a napon. Letettük magunkat és sokáig sehol semmi. A pincért akkor láttam utoljára, amikor jöttünk, nem köszönt vissza, elfordult és bement az épületbe. Nem kellettünk itt, lejöttünk Pilisszentivánra a Csali csárdába, ahol már számtalanszor megfordultunk. Utoljára akkor, amikor Sas József, a Mikrószkóp Színpad volt igazgatója fennhangon telefonálta meg mindenkinek az adócsalási ítéletét. Ja, és ott volt Szörényi is éppen, egy készülő opuszról tárgyalt valakivel. Nem táltos volt, az biztos.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése