Tegnap a nyíregyházi korzón sétáltunk ebéd után, mutatta a turul szobrot a magasban, amit alu motorblokkok olvasztásával és hegesztésével építettek, az ő neve is bele van vésve. Nem tudtuk kikerülni az Életfát, ami térplasztika, szökőkút és vízmedence centrum és tércentrum egyszerre. Van feladat bőven, sőt ellenállókkal is harcol szegecselt, rozsdamentes (de már rozsdálló), éllettelen lénye ellenére. Le akarják bontani a Nyíregyháziak, ahogy a barátom is nekilátna azonnal.
Barátkozni kell az életfával, ez kétségtelen. Ott én sem barátkoztam meg sikeresen egyből vele, de itthon a fotóimat nézve és a korzóra visszaemlékezve, megkezdődött a közeledés. A gyerekek, a srácok nem bontanák le, az biztos. A kánikulában nem is kétséges ez, máskor meg lehet, hogy a gondolkodásuk miatt nem. A római katolikus templom és a környezet nehezen játszik a modern formával, legyen az bármi, pad, pavilon, szobor. A barátom laptopja tele van a svájci és német régi városok fotóival, ugyanis munka után túrista lesz kint és szinte beleszédül a középkorba. Az Életfát nem szereti és még pár százan ne szívelik. De ahogy nézem a fiatalokat a vízben, a sétálókat a környéken, egyre jobban azon vagyok, hogy az építőművészet váltson ki vitát, de foglalja el helyét a gondolkodásra késztető eszközök bő formációjában. Lehet, hogy Bán Ferenc Kossuth díjas épitész nem ér fel a szökőkutas Henry Mooral, de nem lehet elmenni mellette. Szobra mellett sem. Meg kell állni és hallgatni a víz hangját. Lehet csukott szemmel is.
 |
| Ebből a szögből nem látszik az Életfa "fasága", de a felső csatornára szükség volt áramlástechnikai okokból |
 |
| Samsung Galaxy S2, -2 FE, pontmérés |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése