Vörös posztó

A már régóta ág nélküli fát, csonka fatörzset, sokszor nézegettem az erdőben, olyan volt a sok odúval, mint egy lakótelep madaraknak. Nem merek párhuzamot vonni az emberlakótelepekkel, de jó volt megállni az ösvényen mellette, figyelni a pörgést, a villámszerű jövést-menést és a sokfajta dalt hallgatni is jó volt. Az emberlakótelepekből is van ahol jó lenni és van amelyiknek az aurája is taszít.
Ezt az öreg tölgyfa maradékot a napokban egy kis erdei huzat törhette ketté, nem is kellet szélvihar, a korhadás is legyengítette, meg az egyre több odú sem tett jót neki. Valószínűleg halkan esett össze, nem volt alatta bokor, ami esetleg megreccsenhetett volna.
Már messziről világított az az élénkpiros folt, ami az erdő ilyen kopár korszakában szokatlan. Mint egy vérfolt olyan volt az a jókora posztódarab, amit az egyik lakó gyűjtött reptethető méretű darabonként a családjának, a fészek összkomfort érdekében. A tört fadarabokból kihullott szinte egyben ez a vörös fészekalj, száraz fűszálak, állatszőrök fonata tartotta egyben és mutatta, hogy a nem tudom milyen apró madár, madarak milyen tökéleteset tudnak összerepkedni. Nem egy év munkája van most a borostyános földön, az biztos.
Elég hangosan énekelnek már a madarak, de szerencsére még csak most kezdik komolyan venni a párválasztást, van idő új fészek építésére, de a vörös posztós luxusnak már annyi. Ide a tölgyesbe, éjszakánként lejönnek a vaddisznók a hegyről és szisztematikusan széttúrnak mindent. 
Ez a többgenerációs madárlakótelepnyi 20-30 év csak egy pillanat volt az erdő hosszú életében...