Ma még egyszer megnéztem a Corbijn kiállítást a ludwigban, el is búcsúztam Zappától, Bowie-tól, Depeche Mode-től és társaitól. A képek hangulata ma nagyon lenyomott. Tartom amit a megnyitó után írtam , de jobban átjött a zseniális művészek önrontó életestílusa, ahogy Johnny Cash arcát odateszi Corbijn operatőrének optikájába: nézzétek ezeket a ráncokat, hegyeket-völgyeket, ez vagyok én. Vagy ahogy a kunmagyarnak is kinéző, George Harrison haja a halálos rákharcának végén még újra megpróbál Beatles frizurává erősödni. Corbijn kamerája előtt búcsúzott ez élettől ez a férfi. A Depeche Mode egy kráterben az éppen összedőlő és nevüket viselő rom faépületmaradványt analizálja. Az én zenészeim voltak, a kortársaimmal üvöltöttünk értük, sokukat fotóztam is koncerten és most Corbijn megmutatta a direkt szemcsés, a direkt életlen, a direkt nem ünnepi fotókon annak a korszaknak az ikonjait, amely ízlésünket, személyiségünket megpecsételte.
A kiállításon ma nagyon sokan voltak, csendben sétáltak, többször vissza-visszatértek a képekhez, keringtek a termekben, a Corbijn filmeket vetitő teremben nem volt hely. Alig szóltak egymáshoz, csak egy 4-5 éves forma kislány, a hátán nagy rózsaszín pillangószárnyakkal repkedett össze-vissza a termekben, nevetgélt, énekelt. Később az épület előtti gyerekrajz kiállítás óriás poszterei között láttam, valakinek a kezét fogta és szótlanul mentek haza.
A hangulatomat a mai esős képek exponálják leginkább. Ahogy kinéztem a háttérben a város egybekékült az áradó Dunával, a hegyekkel és a viharfelhőkkel, előtérben az ostoba és szennyező stílusú színház, amiről csak egy pocsolya-tükörkép fejezi ki a véleményemet és a gyerekrajzkiállításon is csak egy kissrácot fényképeztem le, aki egy követ bont ki sikeresen a burkolatból. Remélem jól belevágta a tócsába.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése