Havas Henrik beszélgetett Kőszeg Ferenccel a rádióban a most megjelent könyvéről, aminek–most derült ki számomra- a rövidített változatát olvashattam csak a Narancsban. Kőszeg elmesélte, hogy a hely szűkössége miatt, rövidítve jelentek meg kedvenc lapomban írásai. Megveszem a könyvet is, a Narancsot mindig azokkal az írásokkal kezdtem. De még mielőtt a III/III-as beszervezésemről írnék, nem úszhat meg Havas egy-két sort. Havast az internetes bulvár média kommentjei nem szeretik, az ÉS kritikusai sem szeretik. Utóbbiakkal egyetértek, a bulvárosokkal, akik nem szállnak le a „dagadt” arcáról és punnyadt öltözékéről, a celebevilágban, kifejezetten pénzkeresés miatti megjelenéséről már nem annyira. Ezekért nem kell bántani valakit. Ha azt mondom szerencsére nem tanított, akkor viszont rögtön kiderül, hogy zűrzavaros elképzeléseim vannak a tanári képességeiről, hasznosságáról. Nem ő kell a mai fiataloknak, akinek nagy arca van és egyáltalán nem fiatalos a nyelvezete. Ez csak magánvélemény természetesen, viszont találkoztam vele a Hungaroringen a kilncvenes évek elején, amikor az első Opel Astra kupára készülődtünk. Nem ismerek olyan profi (külföldi) autóversenyzőt, aki úgy kimutatta volna felsőbbrendűségét a kis „nyikhajok” között, mint Havas Henrik. Az egyszerű, kérges kezű, szerelőből lett versenyzői karrierre áhítozók hamar kritikát fogalmaztak meg róla, a maguk módján. Havas egy trükkös kanyarban felborult, szerencsére megúszta, beült a mercijébe, soha többet nem jött.
Most a rádióban viszont nagyon élvezem a beszélgetéseit, a másodpercekig tartó őzések ellenére. A régi Havas Henrik-Forró Tamás rámenős riporteri duó jut eszembe ilyenkor, igaz ott van mellette Kéri László is, aki tanított, azt hiszem öt évet, a média szakon. Nála viszont szívesen tanultam volna, folyamatosan, élesen, gondolatgazdagon beszél, tiszta, nem bizonytalan, véleménye már nem is napra, inkább a jövőre kész.
Kőszeg a beszervezésekről beszél, mondja, hogy számtalan emberrel találkozott, akit sikerült beszervezni és egyikük sem említette, hogy kényszerítették volna. Szóba hozza, hogy saját esetében is véget ért a nyomulás elzárkózása miatt. Nálam ez úgy zajlott, abban a bizonyos egy éves mérnöki karrierségem alatt 1975-ben, hogy Fleischer főmérnök titkárnője hívott telefonon, menjek fel a főmérnök elvtárshoz. Felmentem. Jobbra a főmérnök szobája, ajtaja csukva, balra a tárgyaló, ahol a nyitott ajtó mögött ketten ülve vártak. Felálltak, bemutatkoztunk egymásnak, a nevükre már öt perc múlva sem emlékeztem, nemhogy most. Azonnal a lényegre tértek. Tudják rólam, hogy nyüzsgő típus vagyok, rendezvények, sportesemények nincsenek nélkülem és a fényképezőgépem nélkül. Ez igaz volt, egy Practika L géppel és pár objektívvel fotóztam mindent, amit lehetett. Azt kérdezték, hogy nem írnék-e azokról a rendezvényekről beszámolókat (nem jelentést mondtak), a kép nem annyira fontos, mondták, inkább a beszélgetéseket, a hangulatot, kellene leírni. Nem tartott a beszélgetés sokáig, vagy inkább találkozó, mert beszélgetésre nem is került sor. Azt mondtam röviden, hogy nem. Le volt zárva az ügy, lekezeltünk, vissza mentem a rajzasztalomhoz. A teremben legalább 100 hatalmas rajztábla és íróasztal volt, egyik ilyen kis kuckó volt az enyém. Pár nap múlva nem kaptam városi, csak házi vonalat a telefonomon. Hívtam a szerelőket, bemondtam a számot, erre azt mondták, hogy a főnök kérésére kapcsolták le a várost rólam vagy fordítva. Be a szerkesztőség vezetőjéhez, aki felvilágosított: túl sokat telefonálok vagy hívnak a városból, ezért vették el. Elkezdték a munkámat jobban figyelni, nem is azt, hogy milyen, időre megvoltam mindennel, nem (sokat) hibáztam, szóval normális mérnök voltam. Sajnos nem tudtam a rajzoló lányokról fotókat csinálni, pedig a Flektogon 4/20-assal készült képeknek nagy sikere volt, a mini szoknya korszakában egy nagylátószög miatt hosszúra nyújtott comb, felvillanyozta a modelleket (is). Nem tudom, hogy lefelé milyen szintig tudtak a beszervező különítmények látogatásáról, a titkárnő, a főmérnök, az igazgató, a pártvezetők biztosan igen, de ott bent a 100 mérnök és rajzoló közül csak azok tudhattak róla, akik igent mondtak. Olyan nagyon káros következménye nem lett a telefon vonalhiányt eltekintve. A Csepeli Munkásotthonban, egy előadásán találkoztam Keleti Évával, megmutattam képeimet neki, nemsokára már a kollégája voltam a hírügynökségnél. Ha majd összehozom írásban egyszer életem nagy segítőit, Éva közöttük lesz.
Befejezésül vissza még a Csepeli Szerszámgépgyárba. Előttem legalább 20 rajzasztal sorral dolgozott Kelemen Tibor rádióamatőr. Megtanultam a morze jeleket, lekopogtam a fűtéscsöveken és Tibi elintézte nekem a telefonokat. Akár a börtönben, ahogyan a szökést beszélik meg a rabok. Meg is szöktem, ma is hibátlanul lekopogom a jeleket.
Azóta többször is voltam a gyárban, elsősorban a lepusztulás és a csillogás primitív jelképét használva, új, gyári állapotú tesztautóimat fotóztam. A kép címe is erre utal: Gyári állapot.
Hallgassátok Havast és Kérit hétfőnként.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése