vasárnap, augusztus 16, 2009

Úttörőből gyermek, gyermekből műemlék




A gyermekvasút a Budai hegységben tavaly volt 60 éves, akkor most idén-tavaly=1+60=61 éves. Ennyi ésszel biztosan nem vettek volna fel gyermek aka, úttörő vasutasnak. Hülye vagy fiam, még egy vasutas sípot sem lehet rád bízni, nemhogy egy váltóállítást. Ezt onnan sejtem, hogy a barátom még állomásparancsnok is volt, igaz ma németországi és amerikai tudományos munkás évek után egy elméleti fizika tanszék vezetője vagy nyugdíjas vezetője. Látjátok, még ezt sem tudom. Viszont utaztam a keskeny nyomtávú vasúttal még úttörő korában és azokat a tájakat, amiket akkor a vagonokból néztem, ma a sínek menti ösvényekről is látom, a fene sem gondolta, hogy a kis gesztenyekidobáló úttörőből János-hegy szomszédos falu lakója lesz valamikor.
A nosztalgia kifolyik a fülemen, nem az úttörőség, hanem az általános korúság, a szülők, a barátok és a jó tanárok miatt. Borkával nagyon pedzegetjük a gyermek vasútazást, de megvárjuk, amíg unokák belenőnek a tájnézegetésbe.
A képeket a Szépilonka állomáson csináltam, ahol, szokták mondani, szégyellem is leírni, megállt az idő. A Budakeszi útról lefordulva olyan gödrös a földút, mint 61 éve, építkezéskor. Kell a terepjáró. De a nosztalgiának vannak szépemlékű bevillanásai is. Ott van mingyárt a munkás és fia szobor az épület előtt. Ennél szocreálabb alkotás kevés létezik, izmos apa, előtt hasonló vázszerkezetű fia és mindketten felszegett fejjel néznek a biztató jövőbe. Azok az apák már nem élnek, a fiú pedig bármelyikünk lehet 60 felett. A tekintetéből és a fejtartásából kinézem, hogy van balatoni nyaralója, a Trabant, Skoda, Lada autós korszakot mostanában egy Toyota Corolla ékesíti, nyugdíja mellett bőven van ideje mérnöki vagy jogi szakértést végezni cégeknek. Ennek a szobornak nincs alkotója, nincs politikai jelentése, csak egy korosztálynak és mai történelem vagy művész tagozatos egyetemistáknak, főiskolásoknak mond valamit. Szerencsére nem esett a szoborparkba internálás áldozatául, erősíti a környezet muzeális jellegét.
Az épületet rengeteg réteg festés fogja össze, kint vannak a retro plakátok a váróteremben, amely a vasúti épületek tisztasági versenyében fődíjas lehet, inkluding vécé. A rendet akkor is meglátni, amikor már hazamentek a fiatalok és az igazi vasutasok. Az üvegkalitka függönyözetlen ablaka mögött ott a négy vasutas sapka, mintára egyezik az idegenlégiósokéval, de színe megkopott és a sildje a két becsatlakozási ívnél el-elválik. Szívszorító mozzanat ez az állomás életrajzában, a mai szegénység és a ma már szokatlan pedantéria büszke vállalása ez a jelenet.

2 megjegyzés:

Szilvia írta...

Milyen szomorú! Ott laktunk a Petneházy-réten, minden vasárnap ebéd után elmentünk a Ságvári liget megálló (akkor úgy híták) büféjébe, Apánk ivott egy korsó sört, Anyánk egy pohárral, mi málnaszörpöt kaptunk, a kutya sajtosrudat. Azután felnőttünk, elköltöztünk és én nem merek arra menni többé.

Csikós Gábor írta...

Nagyon szép napok lehettek.