Aszfalt a pacsirtára

Kényes téma következik, kis dózisokban.
Imádom a terepjárást. Gyalog is. Nem a hegymászást, amihez valahol az ember testéhez kapcsolódó szöges valami vagy a hegyen beszúrt szöges szintén valami kell, hanem a gyalogosan való kapaszkodást és a végén a zihálós körbenézést, fotózást a magasból.
Imádom a bringás ugyanezt, bevallom felfelé több tolással, vállra vétellel, de a lefelé zuhanás mindent megér. Olyankor nem nézegetek fent, csak pihenek, lazítok és mielőbb rá a gravitációs pályára, aminek a végén sokkal fáradtabb vagyok, mint gyalogmászáskor, egyrészt a kerékpár irányítása, másrészt a koncentráció közbeni adrenalin veszteség miatt. 40-es sebesség körül lejönni, sztroboszkópikus zuhanás egy amatőrnek, plusz kövek, vízmosások jönnek szembe. Amikor apám, aki válogatott kerékpárversenyző volt, megtanított a biciklis alul és túlkormányozott csúszásokra (még ő sem tudta, hogy így kell hívni) az idegrendszerem megtanulta a jeleket feldolgozni a legalsó gerinccsigolya adásából. Később autókkal vészes sebességtartományban csúszkáltam eleget zárt pályán, apám földes útra rajzolt nagy nyolcasaira gondoltam, amiken egyre gyorsabban kellett tekerni. Később helyenként a nyolcas vonalára sarat és falevelet hordott, nehogy egyformán tapadjon mindenütt. Így tanított meg kerékpáron autót vezetni.
És most a poszt erogén zónája következik, imádom az autós terepjárást. Tudom, hogy a terepjárók ellenszenvet váltanak ki az ár- és a félcédula miatt. Ebből csak az egyikre akarok példát említeni. Az internetes fórumokon csak zsírtörpének nevezett Hajdú Péter, a minap a Gábor Áron és a Hűvösvölgyi út kereszteződésénél, úgy állt a lámpánál váró hosszú sor elé az X5-ös BMW-jével, mintha a többiek láthatatlanok lennének. Bevallom, nemcsak ez a bunkóság, az igazi terepjárás sem vált ki nagy szimpátiát, mert tiporjuk a zöldet. Igaz. Kirándulók útjain sosem megyek, magánterületre tévedek néha, el is zavarnak néha, de ahol több kilométernyi távolságra nincs semmi, a tulaj meg szokta engedni a kóborlást. Az egyik ilyen hely Páty és Biatorbágy között adja magát, nyílt terep, jó messze lehet látni, habár nézegetni elég meredek dolog, mert szép lassan, terepfokozatban, minden kapcsolást meggondolva biztos mászni. Ezt a helyet bizniszre is használom, amikor cserélem az autót, a vevőjelöltet ide szoktam felhozni és mutatom meg, hogy mit kap a pénzéért. Tehén és birkapásztorokkal is lehet találkozni itt, egyikük-másikuk visszavár társalogni. Ha valamelyíkötök Buda felett motoros sárkányrepülőt lát, tudnia kell, hogy itt szállnak fel a pátyi dombgerincről. A különbség közöttünk az, hogy hívtak és nem mentem, ezzel szemben hívtam őket autós dombmászásra, ők jöttek. El lehet innen menni a földeken, kukoricáson át egészen Zsámbékig egy magányos óra sem kell hozzá, távolban zúg az országút, itt fent a nyergen meg pacsirta és tücsök zajong. Amikor a Pajeróval felhoztam Samu tacskót, feküdt mellettem és néztük az eget, amíg ő valami rókalyukat nem szagolt ki és át nem ült oda portásnak. Csendes, szélzúgásos, fűhajlító széllökéses, jóillatú vidék ez.
Jövök akkor is erre, majd, ha lakópark épül ide, az aszfaltutak valahol egyszer csak véget érnek.

(Ezt a fotót Borka készítette, aki nem szeret velem vigéckedni a terepen, de lefotózott, ami nem volt egyszerű egy ritkán fényképező valakinek. Az autót nem látta, fogalma sem volt arról, hogy hol bukkan fel a mélyből, csak a terepváltós, "félkettes" alacsony fordulatú morgása adott némi jelzést. A Cherokee felett a távolban, a dombgerincen túl Biatorbágy látszik, a kettő között a völgyben fut az M1-es )