Magnum típusú képfegyver

Sokat foglalkozom fotókkal, holott elvileg már betoltam régen a szerkesztői aztalhoz a székemet, mint egy étteremben távozáskor. A fotókkal nem lehet nem foglalkozni, annak aki értük és belölük élt, holott már vagy húsz éve nem ez a dolgom. De a fényképezőgépeim és az optikák, mint fétisek hevernek körülöttem, biztos kapaszkodók életemben, megfogom bármelyiket, az olcsót vagy a drágát, magabiztos vagyok és boldog. De így lehetnek volt barátaim vagy kollégáim is, Benkő, Módos, Keleti, Hemző, Kornis, Féner, Schwanner és a mai generáció is, bárki, aki hívott elő filmet, vagy körmöt rágott a laborban várakozva vagy a fotósopban a sokadik rétegen állít átlátszóságot.

Van amikor többszáz képet csinálok naponta, van amikor csak gondolkodom róluk. A képek többsége ott van a fejemben, csak egy szóval lehet leírni, hogy mi van rajta: valami szokatlan kell, hogy legyen. Valami primitív, egyszerű séma, kis meglepetéssel. Nagyra tartom a műtermi fotósokat, a természetfotósokat, a makrósokat, az aktosokat, a portéistákat, a sportosokat, sorolhatnám még. Mindegyik más tudás és más cucc, de mi marad nekem vagy annak, aki minden nap más helyre ment vagy utazott, mást és mást fotózott, mint én? Embereket, a munkájukat, zenészeket, sportolókat, művészeket színpadon, pályákon és otthon, csak úgy, különösebb beállítás és világítás nélkül, természetesen. Ez volt az életem és ez ma is.

Ez a blog, a kép- és videógyűjtő, nyílvános oldalak, kis válogatás és többnyire utómunka nélküli állapotban tárolják a gondolataimat, ha azok egyáltalán adják magukat és ha egyáltalán volt bennük. A fotóim mára inkább illusztrációk lettek, úgy látszik nem tudom kifejezni magamat pixelekkel, de az is lehet, hogy az újságírói évtizedek fecsegőssé tettek. Nem tudom, tényleg nem. Eljutottam a 12 négyzetméteres hasszelblados kállítási képektől a 10 megás, szuper nagylátószöggel néző tenyérnyi digitális gép képeiig.

Ez volt a bevezető az egymondatos lényeghez, ráadásul elég arcátlan módon mások, nem is akárkik képeit fogom nektek megmutatni. Nem volt az életemben olyan pillanat, amikor akár közelükbe jöhettem volna, holott néhányukat személyesen ismerem. Valamikor a 80-as évek óta látom a magnumosok munkáit, kinyomtatva vagy papíron vagy mostanában monitoron. Ezek a képek azt a hamis látszatot keltik, hogy bárki le tud fényképezni egy embert meg a lovát. Vagy két srácot zselépimpelés után. Olyan egyszerű dolgok, hogy azt hisszük ott vagyunk és megnyomtuk a gombot és eladtuk jó pénzért egy ügynökségnek.

A Magnum csoport képeit néztem most este. Idősek többnyire, jól keresnek, az ügynökségük is jól jár, jó a reputációjuk. A képkeresés közben, más honlapokon, meg lehet lelni a mai generáció magnumosait is, élmény nézni a street fotósok, a szociófotósok képeit. Ők másképp jobbak, ugyanúgy ahogy a világ is más most.

Innen válogattam néhány fotót, és meghagytam alattuk a szerzők rövid bemutatását és természetesen a vízjeleket is a képeken.