Ködszurkálás

Megkaptam az utóbbi évek karácsonyi ajándékát, egy könyvet. Válogatás a blogomból kinyomtatva, jó nehéz, drága papírra, izlésesen tervezett borítóval. Egy újságírónak, aki azt mondja (és be is tartja), hogy véglegesen szakított a nyomtatott médiával és véglegesen megérkezett az online-ba, jó volt kézbe venni, nemcsak azért mert Dóri és Laci hozták össze (unokáim szülei), hanem azért is, mert döntés előtt állok. Nem, nem arról van szó, hogy visszamegyek magazint szerkeszteni, hanem azért, mert ezt és a másik blogomat, meg amit másokéból másolok ki, amelyekkel egyáltalán nem nehezemre eső, több órás munkám van naponta, össze szeretném terelni egy honlapra, ahol a gondolatmunkásabb blogtartalom és annak marketingjére végzett, online kurjongatás, közösségi médiázás, nem tűnik el pillanatok alatt. Kezemben a nyomtatott bloggal, az az érzés fogott el, hogy megállt az idő. De jó papírról olvasni, amit egyszer már belegépeltem az űrbe. És a fényképeimet is jó újra látni, ilyen parányiban is, még akkor is, ha 15-20 négyzetméteres fotóim is voltak kiállítva valamikor. A cikkeimet akkoriban jóval több, mint százezren olvasták havonta, most meg a tizedesvessző előreosont az 1-es felé erősen.

Nem a nethozta népszerűség hiányzik, ezt őszintén mondom, hanem azt sajnálom, hogy minden olyan hamar eltűnik a szemem elől, sőt, a netes olvasók olykor csak véletlenül találnak meg. Lehet-e a gondolatok eltűnését lelassítani? Ez a kérdés. Ez passzol az évek óta "leírt" alapelvemhez, vagy kísérletemhez, amely az élet lassítását veszi célba.

A legnehezebb szférában vagyok, itt minden egyre gyorsabb, egyre apróbb, egyre több kell, egyre többet kell tudni, mega, giga helyett terra özön van. Diggelés, twitterezés, fészbúkozás, mobilnetezés. Kapaszkodom és nem is fogom elengedni ezt a száguldást, mert nagyon fontos infókat kapok videó- és fotó-zsurnalisztáktól, nettechnológia fejlesztőktól, programozóktól, informatikusoktól. De kábé olyan lassítást szeretnék elérni, amiről Tom Wolfe ír egy riportjában, amit Muhammad Alival, akkor még Cassius Clay-jel készített. Egy New Yorki szálloda legemeletibb szobájában volt a boxoló és néhány tipp-topp öltönyt viselő sötétbőrű barátja. Clay éppen utcai sétára készült, pár autogramot kiosztani. Megkérdezte, hány óra van? Volt neki is és a haverjainak is alapvetően súlyos, arany Rolex, Patek Philippe, Vacheron Constantin vagyont érő karórájuk, de a fiúk odasétáltak az ablakokhoz és a templomtornyok óráíról mondtak be az időt. Most már sötét van, holnap kinézek egy templomot magamnak.

Itt a könyvem címoldala, és egy tegnapi hajó a dunai ködben, ahol most magam is úszok.