Egy barátról, akitől nem búcsúzom el

Frenkl Róbertről (milyen furcsa nekem így leírni a nevét) ma reggel megemlékeztek  a Klubrádióban, sok helyen olvasok is róla. Elment, én meg csak hallgatok.  Ha lehetőségem volt rá, kerestem a társaságát, sokat beszélgettünk, utoljára megöleltük egymást, jóéjt, szevasz-szevasz. Amióta elvesztettük, csak hallgatok, nem tudom, hogyan lehet egy baráttól elbúcsúzni. Egyáltalán el kell-e? 

Egy tanítványa mesélte most, ebből sok minden kiderül. Nem tudom, hogy az egyetemeken létezik-e még katalógus, amikor ellenőrízték, hogy ki nem ment el az előadásra. Az ő óráin erre sosem volt szükség. Mindíg zsúfolva volt az előadóterem. 
Azok az egyetemisták itt vannak közöttünk, sportolók, civilek, az emberek. Jusson eszünkbe, hogy mit mondott és, miről beszélgetett hallgatóival, barátaival Frenkl Róbert.