Tisztában vagyok vele, hogy egy saját szituációt nagy pofátlanság a Nagyítás filmikon sztorijához hasonlítani, de szerencsére nem is hullát fedeztem fel az egyre jobban kinagyított fotómon. Az a film sokszor látott engem a moziban, egy fiatal fotóriportert nagyon érdekelte egy másik, filmbeli fotóriporter élete, munkája, zűrjei. A sok találkozás után egy momentum örök nyom az agyamban, pedig nem is a fősztoriról van szó. Az egyik jelenet a The Yardbirds koncerten játszódik, a fotós srác nagyon töri magát, hogy az extázisban lebegő Jimmy Page, széttört gitárjának darabját megszerezze. Lábak között kuszik, rúgják, ő is rúg, végén megkaparintja a hangszer nyakát, amiről, mint bélfoszlányok lógnak a húrok. Kilép vele az utcára, ahol az őrületes zenéhez képest monoton csendben zajlik az élet, jönnek-mennek az emberek. És akkor Antonioni a rendező, eldobatja a színész Hemmingssel a fadarabot. Megküzdött érte, megszerezte, eldobja. El kell érni a célt, mindegy, hogy mi az. A küzdés fontos, az eredmény lehet értéktelen, sikernek megmarad, a küzdés élménye. Ez minennapi ügy, mondjuk nem árt, ha van más értelem is benne. Nem akarok ragacsos pátoszba esni, ráadásul, az én nagyítási sztorim csontra hétköznapi. Egyik reggel, nagyon korán reggel, lementem a nappaliba, a szomszéd diófáján nem szél okozta levélmozgást láttam, pedig még elég homály takarta a világot, szemdörzsölés, nyújtózkodás előtt voltam. Két mókus rohangált ágról ágra, ilyenkor egy fotós gyorsan felébred (már messze vagyunk Antoniótól), kapom a Canont, fel a telét, de semmit sem tudtam állítani, csak ráfogtam a két mókusra, akik akkor már az ajtónyitás hallatán, szokásos menekülő ösvényükön, a villanyvezetéken balettoztak vissza az erdőbe. Tudtam, hogy használhatatlan lesz a sorozat, fent a derengő ég világít, lent a sötét testű apróságok, nem tudtam deríteni vakuval, nem tudtam expót korrigálni, de nem is volt idő. Letettem a gépet, lepergett a nap, este, ahogy szoktam, a fotókat átírom DVD-re. Éles kép talán egy-kettő volt, szín semmi. Átnyomtam fekete-fehérbe és kezdett a vezetéken rohanó állatok sziluettje érdekes lenni, a hátsó mókus fogta az első válát. Elmentem, jó lesz valamire, de előbb kiszedem azt a koszt, levelet vagy mit, a kép fehérjéből. Felhúzom 150 százalékra és akkor látom, hogy egy fél dió repűl lefelé. Beugrott a jelenet. A mókusok összevesztek a zsákmányon, az egyik magával akarta vinni az erdőbe, de a másik, még menekülés közben is kapkodott utána, mire sikeresen kiverte a "kezéből". A két eset olyan távol van egymástól, mint Antonió tőlem, viszont jó volt felfedezni azt a diódarabot a képen. Aki le akarja tölteni az 1966-os filmet, Blowup címen kell keresni, szerencsére nem sokat művészkedtek a fordítással. Fogjátok szeretni, különösen, hogy a zenét Herbie Hancock és a The Yardbirds terítik a képek alá.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése