kedd, szeptember 29, 2009

Jellasics üzent a mai magyaroknak








Ma 161 éve, hogy egy fiatal katona, Móga János altábornagy, a sukorói református templomban tartott, heves vitájú haditanács döntéséhez tartva magát, megállította és hazafordította Jellasics katonáit. 1848 október 29-e volt. A csata helyszínétől nem messze emlékoszlop áll, érthető, hogy elvitték az ütközetek helyszínéről, mert a küzdés többnyire a dombok közötti völgyekben, a Pest felé vezető utakon, legfeljebb a domboldalakon zajlott. Jöttek a Jellasics katonák a dombok között mélyedésekben és a honvédek, nemzetőrök, önkéntesek, környékbeliek nem tettek mást csak vártak amíg a poziciójukból és a lelkesedésükből származó előnyt ki nem használhatták. Annak ellenére, hogy a templomban még Móga bele-bele csapott kardjával a berendezésbe, zseniális ötletei voltak az alapmotívum (védekezésből támadás) cizellálására. Az emlékoszlopot ott állították fel, ahonnan megejtő kilátás nyílik a tóra, nincs hitelrontás, sőt, nézed a gyönyörű tavat, tájat és a honvédekre gondolsz meg a honra.
Nagyon régen, a hetvenes évek végén voltam itt utoljára. Ilyentájt, szeptemberben bízott meg egyik főnököm --Kácsor László természetfotós és író--hogy nézzek körül a vidéken. Erre az esetre a témája miatt is emlékszem, meg azért is, mert a Trabant csomagtartójában többtrabantnyi értékű új Hasselbled szett volt, az előzőt használtan kaptam, kopottan, kissé lötyögősen is hibátlan volt, de lejárt az ideje. Bementem Sukorón a fiatal paphoz, jól elbeszélgettünk, megmutatott minden vésetet a padokon, úrasztalán a kardnyomot, majd megjött családostól szomszéd falubeli társa (szintén Trabanton) és elbúcsúztunk egymástól. Sukorón, Pákozdon ellőttem vagy négy-öt tekercs rollfilmet, fent az emlékműnél meg egyedül hallgattam a levegő zúgását. Különben csend volt, még a harangszót is másfelé vitte az erős szél. Nem siettem vissza az MTI-be, egyedül voltam, élveztem, hogy kis pont vagyok a tájban és a történelemben.
Pár hete Borkával felmentünk az emlékoszlophoz, amiről éppen állványt bontottak. Állítólag felújították, de találkoztunk valakivel, aki állította, hogy a honvédség napi ünnep után visszahúzzák a gerendákat. Ebben lehetett valami, a márványlapborítás elég hézagosan tapadt az obeliszkhez. A környéket az ácskalapácsolást keményen elnyomó munkagépzaj nyomta le és olyan sürgés-forgás, mint amilyen kiállítás megnyitója előtt szokott lenni egy órával. Csak két asszony nem sietett, álltak egymás mellett a frissen lerakott, de még nem kifugázott úton és úgy néztek körbe, mint akik eltévedtek. Pár perce már láttam őket, egy hatalmas kukát húztak, idegen nem csinál ilyesmit, csak az éjszaka leple alatt. Az asszonyok az emlékmúzeumban dolgoztak, évtizedek alatt több tízezer iskolásnak meséltek a csatáról és a hazaszeretetről. Most idegennek érzik magukat a gépek és a gyorsan emelkedő építmények között. Ennek a két múzeumi dolgozónak ez a hely nem a "Pákozd-Mészeg hegyi tematikus útat" jelenti, ahogy ki van hatalmastáblázva, hanem a pákozdi csatateret. Bent a templomcsendű múzeumban a terepasztal, a csata lefolyását elmesélő lámpákkal és hanggal, a régi tárgyakkal, zászlókkal 1948-at idézi fel, kint pedig a haborús halál lesz köbe zárva, egészen napjainkig, sőt a van hely a jövendő halottak emlékének is. A békefenntartók emlékműve már végleges formájában, fényes cukorsüvegként vagy inkább rakétaként mutat az égre, de a halottak lista vésete még gyarapodhat, vannak még magyarok itt-ott vészes körülmények között. Bárcsak le lehetne zárni ezt a sort is.
Amikor ott jártunk a második világháború hőseit idéző szobor körűl köveztek, sétányoztak és épült egy elég tájidegen emeletes téglavalami is ködobásnyira a társát segítő katonától. Lejjebb az úton a Don-kanyar áldozatinak emlékkápolnája áll.
Az nem vitás, hogy az évtizedekkel előtti szélsűvítése, gondolkodós tájbamerengést már nem fogom itt átélni, ahol több lesz a , mint a fű és több, hősökre, halottakra emlékeztető szobor, műalkotás lesz a felkiáltójel obeliszk társaságában, amelyek remélhetőleg iskolásokat és felnőtteket, külföldieket és magyarokat hívnak majd a velencei tavi panorámaparkhoz, amelyet makettfotó sejtet. Ha így lesz nem bánom, csak az elnevezésből radírozzák ki azt a szőrnyű tematikus szót. Mintha Jellasics, horvát bán írta volna.

Utólagos szerkesztés, a poszt után két nappal: a környékbeliek arról beszélnek, hogy a közmű felvitele a dombtetőre, jól jöhet útba eső mai és leeendő telektulajoknak. Arról is esik szó, hogy olyan rangú tisztek (mai él álhonvédek), akiknek civilben is homlokonverőset tisztelegnek, gyakorta heveny mulatozással töltik az időt a múzeum feletti, erre az extra célra szolgáló egységben. Sebaj gondoltam én, nem lakik arra senki és biztosan a saját tárcájukba nyúlnak, hogy fizessenen a korcsmárosnak. Ezt kétlik informátoraim.

2 megjegyzés:

Tokai András írta...

Egyetértek: a tematikus ronda szó.

Árpád Henez írta...

"Ma 161 éve, hogy egy fiatal katona, Móga János altábornagy..." Azért aki 1784-ben született nem fiatalember!