csütörtök, január 07, 2010

Fél óra egy vasútállomáson
















Ezeket a fotókat is a fülészeti rendelős, plakátragasztós, palikvéleményes poszt napján csináltam, késő délután. Dórit és Borkát vártam, akik Bécsből jövet itt léptek ki a Railjet európai világából ide, a Kelenföld pályaudvari reállétbe. Fél óra egy vasútállomáson, képekben.
Ez az amit nem érdemlünk meg, mi emberek, utasok, nem utasok, hajléktalanok, spicces restilátogatók, egyikünk sem. Látszik a mávosok erőlködése, nincs kosz, csak hervadt és lekopott, az egykori vasútra emlékeztető díszlet maradékok vannak. És van az átépítésre utaló falanszter, a préselt falemez folyósós sivárság, a majdnem összedőlő, ácskapocs kötésű falazat, ami felett zajlik a vonatforgalom, a 140-nel futó railjetekkel és az összeszart vécéjű helyi koszfészkekkel. Mi csinálunk mindent, a koszt, a grafitizéstés lent a mélyben a reménytelenül erölködő takarítást is. Fél órám volt a vonatérkezésig, de nem láttam hányásba süllyedő részeget, otthontalanok koszfészkét, csak melósokat, irodistákat, diákokat és mondom, a téli latyakot, sarat eltüntetni igyekvő mávosokat a szürrealista környezetben. Az épület a maga szerény lehetőségével még ünnepi világítást lógatott magára, az utasellátó odabent műanyag géppisztolytól márkás konyakig bő spektrumot villantott. Csend volt, lehetett hallani a tájékoztató táblák lamelláinak forgását, percegését és a hangosbeszélő sem Kern András parodista hangja volt. Az újságárusok piaci csatája ezen a szűk helyen is teret kapott, ott volt a bő kínálatú, neonfényes, üvegfalú, külföldi cég és sötétben az öreg rikkancs, aki most csendben, átfagyva várja a tavaszt, az épület elé költözést a szakadt sátra alá. Egy srác aludt a padon, látszott, hogy ideiglenesen, kis alkohol ösztönzésre nyomta el az álom, ha felébred, majd felszáll egy mozgó koszfészekre. Kint a peronokhoz menet, ami függőleges felület, az minden a grafitiseknek nem mondható firkálók, agybajos közleményszerzők zsákmánya. A tavaly novemberre hirdetett forradalom is elmaradt, igaz nincs évjárat, bármikorra aktuális. Futottam vonat után emberekkel fényképezés közben és szédültem meg a kétfelől jobbra-balra elhúzó szerelvények vonzásában. Megbeszéltem a helyzetet a "mit fényképezel b**meg" sráccal, együtt fáztam a szélben a hazafelé tartókkal és megtaláltam az állomáson a kedvenc helyemet is. Ez a kis kerítés darab egy több, mint százéves vasutas szabvány alapján épült, többször helyrehozott már-már műemlék töredék, ott volt az épület és a kelenföldi lakótelep között. Fal a utazás ideiglenessége és a távoli, otthoni fények melegsége között.

4 megjegyzés:

Oláh Ottó írta...

Jézusom, mennyit vártam Kelenföldön egyetemista éveim alatt. Ezek a képek még a végén honvágyat keltenek bennem!

Tokai András írta...

Jó írás, jó képek, szar helyzet

Csikós Gábor írta...

Köszönöm, hogy írtatok.
Ottó,elégedj meg ezzel a poszttal, mint honvágykeltéssel, a kör úgyis beszűkül nálad, Madi és Lili meg már nem is tudják majd mi ez? Múzeum?
Bandi, katonakorunkban vagy egyetemista korunkban nem volt ilyen sz*r. Mi is nosztalgiázhatunk, mint sandiegói Ottó.
Szevasztok.

Oláh Ottó írta...

Amikor Lilivel vonatoztunk két évvel ezelőtt, nehéz volt elmagyaráznunk, hogy miért voltak a falak és a vagonok összefirkálva. Azon kívül nem vett észre más furcsaságot.

Azt is kérdezte, hogy mi az a sok apró eldobált dolog a buszmegállóban, és miért nem a szemétbe dobták. Mondtam, hogy cigarettacsikk, és azért mert buta emberek dobálták el. Csak nehogy azt a következtetést vonja le, hogy Magyarországon sokkal több buta ember van.